90 évesek hazánk legidősebb ikrei, Szalay Irén és Ida: „Mi két szív, egy lélek vagyunk”

A lakásba belépve vendéglátóink ikrekhez „illően” egyforma blúzban és nadrágban fogadnak bennünket, miközben mosolyogva invitálnak a nappaliba.

„Általában egyformában vagyunk – kezdi Irénke néni. – Sok egyforma ruhánk van, amelyeket mindig együtt vásároltunk. Sokszor előfordul, hogy anélkül, hogy összebeszélnénk, ugyanazt a holmit vesszük fel”– teszi hozzá a testvére.

Januárban töltötték a kilencvenet

A Szalay nővérek 1936-ban, Esztergomban születtek.

„A mama nem tudta, hogy ikreket vár, úgyhogy az érkezésünk nagy meglepetésként érte a családot – mondja Irénke néni. – Anyukánk 21 évesen rögtön kétszeres édesanya lett. Ráadásul egypetéjű ikerpárként olyanok voltunk, mint két tojás. Az elején anyu egy alkalommal összecserélt minket. Engem kétszer etetett meg, míg Idát egyszer sem.

Én azért sírtam, mert túlságosan jóllaktam, ő meg azért bömbölt, mert éhes volt szegény.”

„Később született két húgunk, meg egy öcsénk – magyarázza Ida néni. – A nehézségekkel együtt is szép gyerekkorunk volt. Apukánkat pénzügyőrként minden évben máshová helyezték át, úgyhogy évente másik határmenti településre költöztünk. Édesapánk korán meghalt, anyukánk ott maradt öt gyerekkel, és mi, a legidősebbek már kamaszként elkezdtünk dolgozni.”

Megtévesztő hasonlóság

A testvérek már a beszélgetés elején arról mesélnek, hogy a köztük lévő szoros kapcsolat már gyerekkorukban megmutatkozott.

„Nyolcévesek lehettünk, amikor Ida leesett a szánkóról, és eltört a lába. Amíg otthon gyógyult, nem voltam hajlandó iskolába menni.

Közöltem a szüleimmel, hogy amíg ő nem jöhet, addig én sem megyek.”

„Az iskolában mindig egymás mellett ültünk – meséli Ida néni. – Nagyon hasonlítottunk egymásra, amit többször ki is használtunk, hogy megtévesszük a tanárainkat. Voltak huncutságaink, például, amikor az órán helyet cseréltünk.”

„Még lánykorunkban egyszer én mentem el Ida helyett a randevújára – neveti el magát Irénke néni. – Azért engem küldött, mert nem tetszett neki az a fiú, aki feleségül akarta kérni. Arra nem számítottam, hogy az udvarlója nekem teszi fel a nagy kérdést, amire persze nemmel feleltem.

Amikor hazaértem, »összeszidtam« Idát, hogy engem csak ne akarjon hozzáadni senkihez.”

A házasságaik alatt is összetartottak

Ida néni 20 évesen ment férjhez, a testvére pedig négy évvel később.

„A házasságunk alatt az összetartás ugyanúgy megmaradt köztünk, és négyesben is sok időt töltöttünk – mondja Irénke néni. – A férjeink jól kijöttek egymással, és elfogadták, hogy mi ketten összetartozunk, egyek vagyunk.”

„De soha nem tévesztettek össze bennünket!”

– mosolyodik el Ida néni.

A testvérek jókedvűen mesélik: fiatalabb korukban voltak időszakok, amikor sokszor összekeverték őket.

„Ircsivel ugyanolyan tanfolyamra jártunk, de ő egy évvel előbb végezte el. Amikor mentem beiratkozni, az ügyintéző nem értette, mit keresek ott megint. Talán elvesztette a bizonyítványát? – kérdezte. Nem – feleltem –, most szeretném megszerezni.”

„Amikor Ida átjött hozzám, itt a házban a szomszédok rendszeresen ráköszöntek, hogy szia, Ircsi”.

4 fotó

Naponta több órát beszélgetnek

Irénke és Ida néni szomorúan meséli, hogy az öt testvér közül már csak ők ketten élnek.

„Az öcsénk 40 éves korában meghalt. A Párizsban élő húgunkat, akit a nyugdíjazásunk után minden évben meglátogattunk, 2019-ben veszítettük el. A fiatalabb húgunkat pedig tavaly augusztusban” – mondja Ida néni.

Ma már mindketten özvegyek, egyedül élnek, de nagyon közel laknak egymáshoz. Irénke néni 1971. óta él 15. kerületben, a Mézeskalács téri BM-lakóte-lepen.

„A férjemmel 53 évig éltünk boldog házasságban. Tűzoltó volt, így kaptuk a szolgálati lakást, amit később megvásároltunk. Azóta is ez az otthonom. A fiamat sajnos már elveszítettem, de tőle és a lányomtól három unokám van” – meséli Irénke néni, aki a korát meghazudtolóan energikus. A saját háztartását is teljesen önállóan viszi.

A testvére 2006-ban költözött a Körvasút zuglói oldalára.

Támaszkodhatnak a családjukra

„A hosszú élet titka, hogy boldog családban éljünk, békességben, szeretetben. Nekem két lányom, három unokám és két dédunokám van – mondja büszkén Ida néni. –A férjem egy éve halt meg, ami még mindig nagyon fáj, de a lányaim mindenben segítenek, teljes mértékben számíthatok rájuk. Összetartó család vagyunk.”

„Ebben is egyformán gondolkodunk – bólogat Irénke néni. – Nekem is nagy megnyugvás, hogy támaszkodhatok a családomra.”

Elmondásuk szerint a vágy, hogy egymás közelében legyenek, a mai napig bennük van. Pár évvel ezelőttig, a csípőprotézis-műtéteik előtt naponta találkoztak. Ez mára ritkult, de még mindig szerveznek közös programokat. Emellett mindennap több órát beszélnek telefonon.

„Reggel, déltájban, a délutáni sorozat szünetében és este is hívjuk egymást” – szögezi le Ida néni.

„Van úgy, hogy a filmet úgy nézzük, hogy közben telefonon megbeszéljük, ki mit szól a fejleményekhez – teszi hozzá a testvére. – Este nem fekszünk le úgy, hogy előtte ne beszélnénk egymással. A gyerekeink mindig kérdezik, hogy miről tudunk ennyit társalogni.

Ezen csak jót mosolygunk, mert mindig van téma.”

Működik a hetedik érzékük

„Az ikreknek van egy hetedik érzékük – mondja Irénke néni. – Én például annak idején megéreztem, amikor Ida vajúdott. Megfájdult a hasam, onnan tudtam, hogy a testvérem hamarosan szülni fog.”

„Nemegyszer ugyanazt főzzük, anélkül, hogy egyeztettük volna – említ még egy példát Ida néni. – Az ízlésünk is egyforma, elég válogatósak vagyunk, és ugyanazokat az ételeket nem szeretjük.”

„Mi ketten mindig egymás fő bizalmasai és támaszai voltunk. Mindig mindent megbeszéltünk, megértettük egymás problémáit. Elég egymásra néznünk, és tudjuk, mire gondol a másik. Félszavakból megértjük egymást. Soha nem vesztünk össze igazán” – néz Irénke néni a testvérére, aki megerősíti az elmondottakat.

„Soha nem tartottunk haragot. Lehet, hogy nem értünk egyet valamiben, de mire letesszük a telefont, addigra szent a béke” – pillantanak egymásra.

„Az ikerségben az összetartozás érzése a legjobb, az hogy itt vagyunk egymásnak – teszi hozzá Irénke néni. – Két szív, egy lélek, mi így »könyveltük el« magunkat.”

Ez is érdekelhet: 9 vakvezető kutyát indított el áldozatos útjára Andi: „Sírunk, amikor el kell őket engedni”

Szöveg: Szűcs Anikó

Fotók: Schumy Csaba