A kamaszkor a legtöbb szülő-gyerek kapcsolatban ajtócsapkodással is jár, ők ketten azonban teljes szimbiózisban élnek. Mindketten rengeteget tesznek azért, hogy az otthonuk a feltétel nélküli bizalom és támogatás helye legyen.
– Megtanultuk kezelni egymást – mondja Andi, majd hozzáteszi: – Na, megyek, megkeresem a napszemüvegem, addig beszélgessetek.
Mindent tudnak egymásról
Rozinával nem nehéz beszélgetni. Egyetlen kérdést teszek fel neki, hogy milyen anyuka Szulák Andrea, és már ömlik is belőle a szó.
– Nagyon vagány – kezdi a fiatal lány. – Nem az a gáz típusú szülő, sosem éget le, a barátaim is imádják. Szinte mindent tud rólam, és ezzel még véletlenül sem él vissza. Megbízható, jó tanácsokat ad, de tud csöndben maradni is. Csak akkor szigorú, ha az tényleg indokolt. Olyankor belátó vagyok, és hallgatok rá, mert tudom, ha valamit nem enged, annak komoly oka van. Esténként nagyon szeretek vele beszélgetni. Ha bármi nyugtalanít vagy bánt, rögtön hozzá fordulok. Eléggé stresszelős típus vagyok, és ő józan érvekkel vagy a saját tapasztalataival mindig megnyugtat. Hálás vagyok a sorsnak, hogy ő az édesanyám.
Andrea úgy nevelte a lányát, hogy az életében se jót, se rosszat ne jelentsen, hogy ő ismert ember.
– Beleszületett a szakmámba, ezt természetesen kezeltük. Ennek ellenére Rozina teljesen normális, se színész, se énekes nem akar lenni. Pontosan tudja: az, hogy ismert anyukája van, nem előny, nem hátrány, hanem egy állapot. Ha igazán jó barátokat szeretne, ez nem lehet szempont, mert ne miattam, hanem saját jogon szeressék, értékeljék őt. Úgy tűnik, ez jól is megy. Rozina egyébként sokkal kifinomultabb, higgadtabb természetű, mint én, de amikor kell, képes kiállni magáért. Nem látom benne önmagam, és nem is akartam belőle soha kicsi klónt nevelni, hiszen nem az én meghosszabbításom. Úgy kezelem, mint egy külön univerzumot, és gyönyörködni szeretnék benne, amíg csak élek.
Mankó helyett erős fal akar lenni
Andrea is édesanyja egy szem lánya volt, és kettejük között az elengedés – főként a mama részéről – nem ment könnyen.
– Az én anyukámmal való kapcsolatomban voltak pillanatok, amikor úgy éreztem, hogy elfogy a levegőm. Ő nem volt olyan sikeres a szakmájában, túlságosan is én voltam az élete középpontja, ami miatt voltak köztünk feszültségek – meséli Andi.
– Talán ez az oka, hogy 19 évesen külföldre mentem dolgozni, ami a szocializmusban, az akkori helyzetben olyan dolog volt, amitől mindenkinek leesett az álla. Édesanyám mindenkit meglepett azzal, hogy lelki terror nélkül elengedett, megbízott bennem, ettől szőtte a kettőnk kapcsolatát olyan erősre és eltéphetetlenre, hogy ő lett a legjobb barátom és mentorom, és ugyan sok éve nincs már közöttünk, de a mai napig velünk, bennünk él. Számomra is nehéz az elengedés, tudatosan dolgozom rajta, figyelek magamra, hogy ne legyek sok a lányomnak. Neki nem kell világgá mennie, hogy tőlem függetlenül próbálgathassa a szárnyait. Az az édesanya szeretnék lenni, aki nem mankó a gyereke számára, hiszen tud egyedül járni, viszont erős fal, aminek nekidőlhet, ha szüksége van rá. Persze nagyon féltem. Úgy lelki, mint fizikai értelemben. Amit csak tudok, elmagyarázok neki, hogy hol, milyen helyzetben hogyan vigyázzon magára, emellett ismerem a barátait, és odafigyelek rá. Ha azt látom, hogy lefelé görbül a szája, rögtön megkérdezem, mi baj, és addig keverek-kavarok, amíg fel nem tudom vidítani. Bár imádom a hivatásomat, és vérbeli „strapakanca” vagyok, mindig csak annyit vállaltam, hogy ott lehessek mellette, amikor ez számára fontos. Az, hogy a kapcsolatunk Rozinával ilyen harmonikus, az állandó figyelemnek, jelenlétnek köszönhető, de ez véletlenül sem keverendő össze a rátelepedéssel.
A lánya is külföldre menne
Amikor Rozinát a terveiről kérdezem, igen határozottan válaszol.
– Érettségi után média és kommunikáció szakon szeretnék továbbtanulni, és szívesen kipróbálnám magam külföldön is – mondja, mire az édesanyja hozzáteszi:
– Ha külföldre szeretne menni, nyitva áll előtte a világ. A jó az egészben, hogy nemcsak előtte, előttem is. Bármikor utánamehetek. Bár most még nagyon jól működik körülöttem minden, ki tudja, meddig marad ez így. Nem tudom, meddig leszek a pályán. Az ember bizonyos kor alatt felveszi a tűsarkút meg a miniszoknyát, bizonyos kor felett már nem. Így vagyok a hivatásommal is. Ha csak megneszelem a környezetemben, hogy már nem tudom azt nyújtani a közönségnek, amit szeretnék, a színvonalat, amit tőlem megszoktak és elvárnak, kitalálok valami mást, amit élvezek csinálni, és amiből meg is élek. A fejemben mindig ott motoszkál egy B terv. Még az is lehet, hogy egy nap a világ egy másik pontján, a lányom közelében leszek jókedélyű, szorgosan kötögető-horgolgató, kultúrakedvelő, napbarnította nyugdíjas – mondja Andrea nevetve.
Kiemelt kép: Rózsa Erika
