Mint mondja, aznap, amikor néhány hete rosszul lett, Eszteren és Dorkán sok múlott: amikor hiába várták a mentőt, gyorsan döntöttek. Kocsiba Apukával – aki akkor már alig kapott levegőt, és irány a legközelebbi kórház.
„A lányaim lélekjelenléte nélkül most nem beszélgetnénk, megmentették az életem – fogalmaz a színész. – A kórházban töltött időszakom alatt pedig nemcsak rám vigyáztak, hanem a feleségemre is, aki Dorka és Eszter mellett életem harmadik legfontosabb nője. Ami engem illet, azokból a napokból, amikor válságos állapotban voltam, semmire nem emlékszem. Miután pedig magamhoz tértem, minden oldalról dőlt rám a szeretet. Ott volt velem a családom, a csodálatos orvosok és ápolók, akik nemcsak rám, hanem körülöttem minden betegre bámulatosan odafigyeltek az intenzív osztályon. Ott nem számít, az ember Kossuth-díjas vagy vízvezeték-szerelő, egyenrangú emberek vagyunk mindannyian. Nem vagyok ezoterikus beállítottságú, így nem töprengtem azon, miért éltem túl ezt a baktériumfertőzéssel bonyolított makacs tüdőgyulladást, miért kaptam még egy esélyt. Nem győztem az újságokban elolvasni, mi minden „történt” velem, és meghatott, hogy ilyen sokan aggódtak értem, hogy ennyit méltattak. Azt hiszem, ennyi szeretet csak akkor ömlik az emberre, ha már a túlvilágon van, és nem láthatja. Szerencsés vagyok, mert túléltem, és megadatott, hogy megtudhattam, néhány embernek azért adtam az életem során vidám perceket.”
Fotó: Rózsa Erika
