Elég hozzá egy régi fénykép. Egy fényesre kopott asztallap, négy szék, a háttérben a pult, rajta poharak, süteményes tányérok, valahol pedig ott a kávégép. És aki élt ebben a világban, szinte hallja is a csészék koccanását.
A sarokban valaki cigarettára gyújt, két asztallal odébb már húsz perce várnak valakire, az ablaknál pedig ugyanaz a vendég ül, aki tegnap is ott ült. A presszó ugyanis nem egyszerűen az a hely volt, ahol az ember megivott egy kávét. Találkozási pont, randevúhely, váróterem és néha egy kicsit második nappali is volt egyszerre – írta a Nők Lapja.
Ma azt mondanánk rá, hogy közösségi tér. Akkor egyszerűbb volt: „Találkozzunk a presszóban.”
És nem csak Budapesten.
Az eszpresszó nem a Kádár-korszak találmánya
A magyar presszók története régebbre nyúlik vissza annál, mint elsőre gondolnánk. A kávéházi kultúra már jóval korábban virágzott, az eszpresszó azonban egy másfajta vendéglátóhelyet jelentett. Saly Noémi várostörténész összefoglalása szerint az első budapesti eszpresszó 1927-ben nyílt a Royal Orfeumban, az 1937-ben, a Vigadó közelében megnyílt Quick pedig már egy sikeresebb korszak előfutára lett.
Az ötvenes évekre a klasszikus nagy kávéházak helyét egyre inkább a kisebb és gyorsabb kiszolgálásra berendezkedő eszpresszók és cukrászdák vették át.
Az új helytípus más ritmusú volt. Nem feltétlenül azért ment be az ember, hogy órákig üldögéljen újság fölött, mint a régi nagy kávéházakban. Be lehetett ugrani egy feketéért, találkozni valakivel, enni egy süteményt vagy szendvicset, aztán továbbindulni. A hetvenes évekre az eszpresszók száma jelentősen megnőtt, és az új lakótelepeken nagyobb, többféle funkciót ellátó üzletek is megjelentek.
A történet azonban hamar túlnőtt a gyors kávén.
Presszóba járni program volt
Munka után beülni valahová, vasárnap délután megenni egy süteményt, randevúzni, megvárni a barátokat vagy csak megnézni, ki van bent: a presszó lassan a hétköznapi társasági élet egyik színtere lett.
A korszak budapesti presszóiban a feketekávé mellett sütemény, üdítő és alkohol is kerülhetett az asztalra, egyes helyeken pedig élőzene szólt. A Ferenc körúti Kékmadárban például az ötórai teákhoz tánc kapcsolódott, míg a Mester utcai Tinódiban szaxofonzene is fogadta a vendégeket.
A berendezés legalább annyira hozzátartozott ehhez a világhoz, mint maga a kávé. Kis asztalok, tükrök, műbőr ülőalkalmatosságok, látványos kávégépek, kirakatok és neonok alakították az ötvenes, hatvanas és hetvenes évek presszóinak arculatát. A pesti Tik-Tak órát formázó, a Pálma pedig pálmát ábrázoló neonnal tette magát felismerhetővé.
Egy presszónak arca volt. Nem egy üzletet kerestünk a sok közül, hanem „a mi helyünket”.
Mi a különbség a presszó és az eszpresszó között?
A két elnevezést ma gyakran egymás szinonimájaként használjuk, és a régi vendéglátóhelyek nevében is mindkét változattal találkozhatunk.
- Az eszpresszó eredetileg az olasz espresso szóból ered, és nálunk olyan kisebb vendéglátóhelyet jelölt, ahol a vendég gyorsan megihatott egy kávét, ehetett egy süteményt vagy szendvicset.
- A presszó ennek a köznyelvben elterjedt, rövidült magyar változata lett. Idővel azonban jóval többet jelentett egyszerű kávézónál: sok helyen alkoholt is felszolgáltak, szólt a zenegép vagy élőzene, és a presszó randevúk, baráti találkozók, esti beszélgetések állandó helyszínévé vált.
Nemcsak Budapestnek voltak legendás presszói
Talán éppen itt válik igazán izgalmassá a történet. A régi presszó ugyanis korántsem kizárólag pesti jelenség volt. A vidéki városokban is megvoltak azok a helyek, amelyekhez generációk fiatalsága kötődött.
Egerben például az Orient eszpresszó kapcsolódott szorosan a városi hétköznapokhoz. Az 1971-ből fennmaradt felvételeken egy modern, nagy üvegfelületekkel kialakított kis vendéglátóhely látható, belül négyszemélyes asztalokkal és egyszerű székekkel. A hely később is fennmaradt, és csak a 2000-es évek végén zárt be.
A miskolci Avasi kilátó presszójáról 1967-es, az ország más helyeiről pedig számos további kordokumentum maradt fenn. A régi vendéglátóhelyeket megörökítő Fortepan-felvételekből készült képes válogatásban ezek közül több is megnézhető.
A pohár, amiből minden presszóban más íze volt a kávénak
Ha volt tárgy, ami hozzátartozott a régi presszók világához, ez a vastag falú, bordázott üvegpohár biztosan az. Sokan igazi magyar klasszikusnak gondolják, pedig a története Csehszlovákiáig vezet: a Durit poharak formavilágát Rudolf Schrötter tervezte. Nálunk azért vált szinte elnyűhetetlenné és mindenütt jelen lévővé, mert bírta a forró kávét és a vendéglátás mindennapos strapáját.
Ott sorakozott a presszók pultján, az üzemi büfékben, később pedig sok család konyhaszekrényében is. A kis pohárba éppen belefért az erős fekete, persze jó adag cukorral. Ma már egyetlen darabja is képes előhozni a régi presszók hangulatát.
Veszprémnek pedig ott volt a Várkapu Presszó. A hely 1963. július 5-én nyílt meg, majd 1991 végéig működött. A korabeli enteriőrben pajzsok és lándzsák másolatai, valamint régi veszprémi fotók is helyet kaptak. Napközben a környéken dolgozó jogászok, délután és este inkább fiatalok jártak ide. A VEOL helytörténeti összeállítása szerint még a „Fűre lépni szabad” című film egyes jeleneteit is itt forgatták.
Nem nehéz elképzelni, mit jelentett egy ilyen hely egy kisebb városban: ha valaki rendszeresen járt oda, előbb-utóbb nemcsak a pincért ismerte, hanem a többi törzsvendéget is.
Egy fekete, egy sütemény, és persze a zenegép
A régi presszók emlékét különösen szeretjük megszépíteni. A füstöt például hajlamos az emlékezetünk ügyesen kiszellőztetni.
Pedig a valóság nem mindig volt olyan makulátlan, mint a nosztalgia. Voltak kopott bútorok és füstös helyiségek is, ha akartuk, ha nem, nyeltük a füstöt.
Mégis van valami ezekben a helyekben, amitől évtizedek múltán is elég kimondani egy régi nevet, és már jönnek is a történetek.
Jól mutatja ezt a bonyhádi Lukács presszó emlékezete. Egy róla előkerült régi fénykép 2026-ban valóságos helyi emlékezéshullámot indított el: egykori vendégek fagylaltról, beszélgetésekről és a presszóhoz kötődő fiatalkori élményekről meséltek. A visszaemlékezésekben különösen gyakran jelent meg Kató néni alakja, akit sokan személyesen ismertek, és akihez a vendégek számára maga a hely emléke is szorosan kapcsolódott.
Talán éppen ez az, amit nem lehet pusztán régi bútorokkal újrateremteni, ahogy ma divatosan tennék kisebb vendéglátóhelyek, underground kocsmák.
A presszóban még a tévé is esemény lehetett
Ma szinte furcsán hangzik, de egy új technikai eszköz önmagában is vonzerőt jelenthetett. A Magyar Kereskedelmi és Vendéglátóipari Múzeum gyűjteményének egyik 1960-as felvétele a budapesti Luxor Espressót örökítette meg.
A múzeumi leírás külön kiemeli, hogy az új eszpresszó és kávéház vendégei televíziós közvetítést is nézhettek.
Ez a kis részlet sokat elárul arról, miért több a presszók története gasztronómiatörténetnél. Ezeken a helyeken találkozott egymással divat, technika, szórakozás és társasági élet.
A Magyar Kereskedelmi és Vendéglátóipari Múzeum vendéglátás-történeti fotógyűjteménye ma is őriz ilyen pillanatokat. A Váci utcai Kedves Espressóról például az 1960-as évekből maradt fenn enteriőrfotó, amelynek múzeumi adatlapja online is megtekinthető.
Miért emlékszünk ennyire a régi presszókra?
Talán nem is kizárólag a presszó hiányzik.
Hanem az élethelyzet, amelyet köré építettünk. Az első randevú, amikor az ember túl gyorsan itta meg a kávéját. A vasárnapi séta végén kapott sütemény. A barátnő, akivel „csak tíz percre” ültünk le, aztán ránk esteledett. A pincér, akinek egy idő után már nem kellett elmondani, mit kérünk. A zenegép, amelynél valaki mindig mást szeretett volna hallani.
A régi magyar presszó ezért olyan erős nosztalgikus kép. Bútorait, neonjait és kávégépeit meg lehet őrizni múzeumban, fotóarchívumban vagy egy szerencsésen fennmaradt üzlethelyiségben. A törzshely érzését viszont azok az emberek adták, akik újra és újra ugyanoda tértek vissza.
És talán ezért történik meg ma is, hogy előkerül egy ötvenéves presszófotó, valaki felismeri a helyet, és rögtön azt mondja:
„Úristen, ide mi is jártunk.”
Na, akkor kezdődik csak az igazi történet.
