Haumann Péter szülei női fodrászok voltak.
„Volt egy fodrászatunk az Attila úti iskolával szemben, ahol tanultam. Ez az államosítás folyamán sajnos elveszett… Amikor pályaválasztás előtt álltam, három mesterség is fölmerült: az orvoslás, a színészet és a hölgyfodrászat. Mind a három szakma emberekkel foglalkozik és erős empátiát feltételez. Apám nem terelgetett egyik felé sem, de azt mondta:
»Fiam, tanulj meg több lábon állni! Ha nem sikerül ez a munka, akkor egy másik, ha az sem, akkor egy harmadik.«
Hál’ istennek elsőre felvettek a Színművészeti Főiskolára, így a több lábon állás kimaradt az életemből, ám a művészi pályámon sokfélét csináltam: a színházi és filmszerepek mellett rendeztem és szinkronizáltam is, ez utóbbi olyan jól sikerült, hogy a gyerekek gyakran a Hupikék törpikék rajzfilm után Hókuszpóknak hívnak” – mesélte korábban a Meglepésnek a Nemzet Színésze címmel is kitüntetett művész.
Féltette a gyerekeit a színészettől
Haumann Péter édesapja, József azért is támogatta fia művészi ambícióit, mert fiatalon neki is voltak színészi álmai.
„Már népszerű színész voltam, amikor apám fölfedte előttem a titkát: valaha ő is színész akart lenni. Volt egy faládikája, amit akkor felnyitott nekem, és megmutatta a régi plakátokat, amelyeken a neve szerepelt. Színiiskolába járt, de nehéz helyzetbe került, és nem tudta fizetni a tandíjat, ezért abba kellett hagynia a színészmesterséget. Fájó pont lehetett ez az életében.
Talán ezért is támogatott annyira a színészi ambícióimban”
– árulta el a Kossuth-díjas művész, akinek három gyermekéből kettő, Petra és Máté szintén a színészi hivatást választotta. Haumann Péter számára óriási öröm volt, amikor A fösvény című színdarabban együtt játszottak a Pesti Magyar Színházban.
„Mindig féltettem a gyerekeimet, hogy a színészi súlyommal agyonnyomom őket. Nekik sokkal nehezebb dolguk van a pályán miattam, mégsem akartunk kihátrálni ebből a feladatból, sőt igyekeztünk a legtöbbet kihozni belőle, hiszen Petrával és Mátéval sokkal jobban ismerjük egymást, mint a kollégákat. Boldog vagyok, hogy megcsináltuk, és minden előadás izgalom, pedig már igazán nincs szükségem megmérettetésekre” – nyilatkozta a művész a színházi öltözőjében.
Ági ötven évig volt a társa
A színész számára a családja jelentette a biztos hátországot. Feleségével, Ágival közel ötven évig éltek házasságban.
„Kiváltságosan szerencsésnek érzem magam a színészi pályán, még akkor is, ha voltak pokolian nehéz éveim, amikor bántottak, megalázottnak és félreállítottnak éreztem magam. Annyira kiszolgáltatott a színész, hogy csak a szerencséje, a humora és a családja húzhatja ki a gödörből. Nem volt könnyű összeegyeztetni a pályát a polgári életemmel.
Színészként, apaként is bizonyítani akartam.
A feleségem támogatása nélkül nem működött volna. A családom mindig mellettem állt, a szeretetük mindenre gyógyírt jelentett” – mesélte Haumann Péter, akinek első felesége Vári Éva volt, de a második házasságában, Záhony Ágnessel teljesedett ki igazán a magánéleti boldogsága.
A fáma szerint a megismerkedésükkor Péter már válófélben volt Vári Éva színésznőtől, Áginak pedig épp megromlott az első házassága. Egy dubrovniki komolyzenei koncerten mutatták be őket egymásnak, és onnan már úgy tértek haza, hogy tíz nap ismeretség után összeköltöztek.
Ágnes korábban a Magyar Televízió gyártásvezetőjeként dolgozott, de a gyerekeik, Petra, Máté és Dávid születése után háztartásbeli lett, a családja életét szervezte, s többek között a férje két lábon járó notesze is volt.
Ági fogadta a telefonhívásokat, írta be a programokat, a szinkront, a próbát, az előadásokat, így Péternek csak időben meg kellett jelennie az adott helyszínen.
„Kettőnk közül Ági hozta a nagyobb áldozatot, hogy a családunkban rendben menjenek a dolgok, és a gyerekek körül is nyugalom legyen. Én próbáltam vagy játszottam, filmeztem, szinkronizáltam. Lett budai otthonunk, kertünk, szép autónk és egy kis présházunk Paloznakon, ahová a felújítás után öregségemre végleg beköltöztünk.
Itt csend és nyugalom van, jólesik most már megpihenni”
– árulta el a színművész, aki olykor önvizsgálatot is tartott.
Megpróbálta a dühét kezelni
„Az én lelkem olyan, mint egy huzatos ház. Örökösen ki-be járnak rajta az indulatok, az érzelmek, és tudnom kéne parancsolni nekik. Sajnos robbanékony alkat vagyok, és ez komoly gond, mert megijesztem az embereket magam körül.
Hirtelen feltóduló emlékekre is képes vagyok nagy zajjal reagálni, mintha csak az imént történtek volna meg. Azonnal robbanok, és ki is adom a dühömet.
A színházi munkában megtanultam ezeket az indulatokat csatornázni, dolgozom rajtuk és velük, de ha nem a színpadon állok, akkor is ilyen vagyok. Akik ismernek, azok bölcsen és csöndben kivárják az első dühömet. Olyankor már én is elröstellem magam, és aztán együtt röhögök azzal, akire elővigyázatlanul ráeresztettem a hirtelen feltört haragomat. Abban reménykedtem még ifjúkoromban, hogy ez a bennem munkáló vulkán valahogy lenyugszik az öregséggel, de riadtan tapasztalom, hogy ennek semmi nyoma. Bele kell törődnöm, hogy én egy vén vulkán vagyok” – nyilatkozta a Meglepetésnek.
Pályatársai közül is csak kevesen tudták, hogy Haumann Péter milyen elszánt harcot vív egy alattomos betegséggel, amely végül a 81. születésnapja után néhány nappal legyőzte őt. Jóllehet a legendás művészt Budapesten helyezték örök nyugalomra, a paloznaki faluház nagytermét róla nevezték el. Haumann Péter egyik utolsó nyilatkozata pedig ma is érvényes.
„Arról álmodtam, ha öregember leszek, békében figyelem majd a gyerekeimet, az unokáimat, és hátradőlhetek, mert boldog jövőjük lesz. És most mi van a világban? Óriási káosz! Sajnálom a mai fiatalokat. Hogyan is mehetne el így nyugodtan az ember?”
Fotó: Nagy Zoltán, Rozmanitz Gábor, Szabó Lilla, DFP
