A történetmesélés egyidős az ember létezésével: sok-sok ezer éven át ültünk esténként a tűz körül és az öregek, a felnőttek megosztották egymással a történeteiket, köztük a kicsikkel is, hiszen több generáció élt együtt a törzsekben, nagycsaládokban. Az emberi faj sikerének és az egész Földön való elterjedésének forrása a rendkívüli együttműködési készség a közösséggel, melynek alapja a beszéd képessége.
A kommunikáció útján adtak át egymásnak minden tudást, információt, tapasztalatot, melyeket történetek formájában örökítetett át egyik nemzedék a másikra. Innen ered az emberiség történetéhsége, hiszen az életbenmaradáshoz, a lehető legsikeresebb alkalmazkodáshoz nélkülözhetetlen tudást az ember nem pusztán genetikusan és mintakövetéssel, hanem történeteken keresztül tanulta meg a közösségen belül. Nem is olyan régen, a híradástechnika otthonokban való elterjedését megelőzően, azaz 70-100 évvel ezelőtt még az európai falvakban is a mindennapi élet része volt, hogy a felnőttek meséltek egymásnak munkaközben, esténként és a családokban is ez volt a szórakoztatás egyik fontos hagyományos formája. Népmeséket, népdalokat és népi játékokat adtak át szájról szájra, és nap mint nap, legalább esténként, amikor munka után összegyűlt az együtt élő többgenerációs család, meséltek egymásnak.
Az ipari forradalom óta a széleskörű polgárosodás során a városi ember életében ebből a több ezeréves hagyományból csupán a gyermekeknek szóló esti mese maradt fenn. Sajnos mára a híradástechnika és az informatika robbanásszerű fejlődése és elterjedése okán, a rohanó életvitel ezt is kiszorította a családokból. A szülők ma már alig mesélnek gyermekeiknek. Ezt a különleges és varázslatos együttlétet felváltotta a monitoron vagy akár mobilon nézhető rajzfilm, az animációs film, a számítógépes játék és a kütyük nyomkodása. Kertész Kata meseterapeuta és komplex művészetterapeuta szerint mindez nagyon káros a gyerekek lelki és mentális fejlődésére, többek között tanult figyelemzavar és monitor függőség alakulhat ki.
Meséléskor fontos a kapcsolódás és a személyes figyelem
„A történetmesélés és hallgatás szükséglete ősi örökségünk. A történetéhség hatalmas bennünk, azonban egyáltalán nem mindegy, hogyan elégítjük ki – mondja Kertész Kata. – A különböző animációs filmek, számítógépes játékok, mesesorozatok nemhogy nem adják meg a kicsiknek a megnyugvást a nap végén, hanem sok esetben fel is zaklatják őket. Arról nem is beszélve, hol van ilyenkor az egymással kapcsolódás, a szülői figyelem? A rohanó világunkban nagyon fontos, hogy legalább az estimesekor teljes figyelmünkkel legyünk együtt a gyerekünkkel, különben elvész a belső biztonsága, az érzés, hogy apa vagy anya a nap végén újra és újra ismétlődő közös rituálé során mindig mellette van, beszélgethetnek, figyelnek rá, tehát érzelmileg elérhető a szülő. Ha a kicsi ezt nem kapja meg, elhatalmasodhatnak a lelkében kérdések: fontos vagyok? Figyelemreméltó vagyok? Szerethető vagyok? Ha ez a kérdés felmerül, az már a gyermekkorban és a későbbiekben is sok problémát szülhet. Elkeserítő a statisztika, mely szerint a magyar családokban naponta átlagosan 7 percet beszélgetnek a szülők a gyerekeikkel. Ez elképesztően és ártóan kevés minőségi időt jelent. A rendszeres személyes mesélés jelentősen megnöveli a minőségi percek számát. ”
Fejleszti a kreativitást
A személyes esti mesélés azért is lényeges, mert általa a gyerek szerteágazó szókészletet kap, képes lesz kifejezni az érzelmeit, ennek köszönhetően bátrabbá válik a kommunikációban. A fejből elmondott, vagy könyvből olvasott mese hatására nem kész képek kerülnek be a kicsik fejébe, hanem a képzeletük és a kreativitásuk munkájának köszönhetően pontosan olyannak látják a történet képi világát, amilyen számukra az ideális, és befogadható.
„A belső képek nyújtotta csodálatos védelem, hogy nem láttat ijesztőbbet annál, mint amit a lélek el tud viselni – mondja szakértőnk. – A készen kapott rajz és animációs filmek esetében viszont nem védekezhet. A rajzfilmek képi világát felnőttek képzelik el és alkotják meg. A film készítői egyrészt már csak a koruknál fogva is eltávolodtak a gyermeki gondolkozástól, másrészt a gyermekek sem egyformák, és még az azonos korúak is máshogyan reagálnak dolgokra. A készen kapott képi világban a gonosz, a farkas, a boszorkány, a sárkány, az ellenség nagyon ijesztő lehet, és van, akit megbénít a félelem, nem is tud a mese megküzdő stratégiájára koncentrálni. Rajzfilm, vagy film egyedül nézésekor a gyermek magára marad a szorongásával, a kérdéseivel, a filmet nem tudja megállítani és kérdezni, nem tud biztonságos távolságba kerülni pár percre sem a nyomasztó részektől. Rázúdul, ahogy van, és nem veszi figyelembe az ő egyéni reakcióit a történetre, és nincs ott a szülő sem, hogy segítsen megtanítani, mit kezdjen a felbukkanó érzésekkel. Ettől sérülhet a kicsik lelke, szorongások, félelmek alakulhatnak ki. A kész képek nélküli, rendszeres, szavakkal történő személyes együttlétben mesélés viszont a fenti sérülésektől megóv, érzelmi biztonságot ad, csodálatosan erősíti a szülő és gyermeke közti kapcsolatot, hozzájárul az agyi ideghálózat fejlődéséhez, a szókincs bővüléséhez, az asszociációs készség és a kreatív, logikus gondolkodás fejlesztéséhez, melyek mind az életben való későbbi boldogulást és a tanulást is megkönnyítik. Egy sikeresebb életet alapoz meg a szülő a rendszeres esti, személyes meséléssel, legyen az könyvből felolvasás, vagy szemtől szembe „fejből” mesélés.”
Gyógyító történetek
A meseterapeuta javasolja, hogy korosztálynak megfelelő és az egyéni érdeklődést és befogadó készséget figyelembe véve válasszunk meséket a gyermekeknek. Mást olvasunk, mesélünk a még csak totyogóknak, mint az óvodásoknak, megint mást kisiskolásoknak, és így tovább. Már a pocakban lévő babának is lehet ringatókat énekelni. A kicsiknek egyszerű nyelvezetű, rövid, vidám ritmusos mondókákat, versikéket, dalokat ajánl, ahol nem a jelentés dominál, hanem a nyelvi hangzás és a ritmus. A kisóvodásoknak jöhetnek a láncmesék, rövidebb egyszerű állatos mesék, szeretik a sok hangutánzó részt, a mindennapi életük részleteiről szóló rövid kis meséket, amiket mi magunk, mint szülők találhatunk ki, ismerve a körülményeket.
Majd fokozatosan bevezethetők az egy-két oldalas egyszerűbb népmesék, találós kérdéses versikék a világ működéséről, ezután pár év alatt, nagyjából kisiskolás korra eljuthatunk a több oldalas, sokszereplős népmesék birodalmába is. A 10-30 oldalas tündérmesék már csak nagyobbaknak, vagy felnőtteknek valók, ezzel kisgyermeket ne terheljünk. Nagyon jó, hiteles szakemberek által összeállított mesegyűjtemények vannak, melyek korosztályonként ajánlanak meséket. A népmesék kialakulásuknak, felépítésüknek, tartalmuknak köszönhetően megbízhatóan tanítják a gyerekeket az élet rendjére, az emberi értékekre, a megküzdési stratégiákra, egyúttal az elkerülendő viselkedést is megmutatják.
„Önbizalmat, motivációt, reményt és lelkesedést önt beléjük, ha például arról hallanak, hogy a mesehőse, a legkisebb gyermek is képes volt legyőzni a sárkányt, a boszorkányt, bárkit. A mese hősével azonosulnak, tehát átélhetik történetén keresztül, hogy érdemes erőfeszítéseket tenni, mindig vannak segítők is és elérhetik a kitűzött céljukat bármilyen nehézséggel szemben is, még ha nehéz pozícióból is indultak útra. A népmesékben a jó legtöbbször elnyeri méltó jutalmát, a rossz pedig megbűnhődik. A gyerekek a mesék által észrevétlenül nyitnak az alapértékek felé, ahogyan azok a felnőttek is, akik már talán el is felejtették őket. Így mind a szülőt, mind a gyereket, mind pedig kettőjük kapcsolatát építi, gyógyítja az esti, közös meserituálé. Nem baj, ha ugyanazt a mesét kéri századszor is, olvassuk el neki, mert az valamiért számára nagyon fontos itt és most és egész biztos, hogy segítően hat rá” – vélekedik Kertész Kata, aki szerint az óvodás vagy kisiskolás estimese-tárát érdemes a gyermek aktuális érdeklődésének, élettörténéseinek megfelelően alakítani.
A tévé nem jó bébicsősz
A szakember minden szülőt óva int attól, hogy filmeket, még ha azok mesefilmek is, használjon bébicsőszként, különösen valamelyik TV-csatornán, mert az adásokban rendszeresen megjelenő reklámok igazán nem tartoznak a gyerekekre. Ugyan, míg a kicsit leköti a színes, gyorsan váltakozó képi és hang inger, talán a történet is, addig nyugodtan elvégezhetjük a házimunkát, vagy beszélgethetünk valakivel, de ezzel sokat árthatunk a gyereknek, mert az elektromos doboz többek között nem ad érzelmi hátteret, biztonságot. Ha megtanul játszani számára érdekes és fejlesztő játékokkal (természetesen azt is a felnőttel, vagy a nagyobb testvérrel együtt játszva), mikor mi nem érünk rá éppen vele foglalkozni számos dolgunk miatt, akkor inkább játsszon, mint üljön egy monitor előtt és passzívan fogadjon be számára esetleg ártó tartalmakat egyedül.
„Nem azt mondom, hogy a kicsik soha ne nézzenek rajzfilmet, mert ez a mai világgal nyilván nehezen fér össze, de akkor is legyünk mellettük, együtt nézzük, legyen közös program ez is, hogy ha bármi félelmük, kérdésük van a látottakkal kapcsolatban, állítsuk meg a filmet, ha kell, beszéljük meg velük, ne hagyjuk érzelmileg magukra őket.
Gyakran előfordul, hogy terápiába visznek gyerekeket, akik koruk ellenére még éjjelente bepisilnek és nem mernek este egyedül elaludni a szobájukban, a szülői ágyban tudnak csak biztonságra lelni és aludni, tele vannak szeparációs szorongással.
Aztán a közös munka során kiderül, hogy a félelmeket a filmekben vagy számítógépes játékokban látott iszonyatos sebességgel özönlő kapott külső képek okozzák, melyekkel képtelenek egyedül megbirkózni, feldolgozni és éjjel nappal kísértik őket ezek a képek” – meséli Kertész Kata, majd hozzáteszi: Nagyon fontos, hogy a gyerekeket nem a korosztályuknak való népmesékben történő gonosz/jó harcának frusztrációjától kell megóvni, hanem arról kell gondoskodnunk, hogy ezt a küzdelmet, a gonosz és ellenséges szereplőt ő maga képzelhesse el, olyannak, amilyet bénító félelem nélkül képes befogadni. A világban vannak rossz dolgok is, amik nem értünk, hanem ellenünk dolgoznak. Hogy ezzel mit kezdünk majd az életünkben, a mesékből biztonságban megtanulhatjuk, és ezt a tanulást már gyermekkorban érdemes megkezdeni.”
Népmesék mindenkinek
Felnőtteknek és gyerekeknek egyaránt ősi igénye a személyes közösségi jelenlét, az egymásra figyelés. Ma már elmondhatjuk, hogy egyre több mesekör is működik országszerte, amelyek ingyenesen látogathatóak. Ezekben a mesekörökben hagyományos mesemondók mesélnek kifejezetten magyar népmeséket, azaz élőszóval „szívből”, szemtől szemben, nem könyvből felolvasva, ami egy manapság igazán különleges élményt ad kicsiknek és nagyoknak egyaránt.
„Egy mesekör elképesztően erős élmény lehet, ami visszavezet bennünket a hajdani tűz körül töltött órákhoz, a közösség együttlétének öröméhez és megtartó erejéhez. Lehet százezer ismerősünk a közösségi oldalakon és millió instant történetünk, a személyesség, az egymásra figyelés, az együttérzés, az élő kommunikáció az, ami emberré tesz bennünket. Fontos küldetésünk, hogy ezt szülőkként a mesélés világán át is megőrizzük a gyerekeinknek” – mondja Kertész Kata, aki meseterapeutaként gyerekekkel és felnőttekkel is foglalkozik.
Hódít a meseterápia
A népmesei világhoz visszatérni életkortól függetlenül jó dolog. Hát még, ha problémáink vannak. „Amikor valami elakadás, vagy olyan nehézség van az életünkben tartósan, amivel nem tudunk megbirkózni egyedül, vagy a családunk, barátaink segítségével, tartós szenvedést élünk meg, akkor szoktunk terápiás lehetőséget keresni. Erre egy kiváló, hatékony és kíméletes módszer a meseterápia. A meseterápia során az erre képzett terapeuta nyújtja az értő és empatikus figyelmet, válogatja ki az aktuális problémának megfelelő meséket, melyekkel dolgozunk. Ezeket közösen biztonságban feldolgozva jut a kliens új, számára eddig nem ismert megküzdési stratégiákhoz, meríthet bátorságot, hitet és erőt a jól megválasztott mesehősökkel azonosulva, legyen szó felnőttről vagy gyermekről.”
Az általa alkalmazott meseterápiás módszerekről többet megtudhatunk a www.kerteszkata-meseterapia.hu internetes honlapján.
Fotó: Adobestock, Jankovics Marcell
