Nem mindennapi helyzet az életben, amikor egyszerre akasztok két hóhért. A házaspár – Frank Iván és Kun Zsuzsa – ugyanis újságírók, „nagyöregek”, akiktől rengeteget tanultunk, akik annak idején jelen voltak a hazai magazinvilág születésénél. Most Zsuzsa újjászületéséről beszélgettem velük – Iván féltő gondoskodása mellett, akinek egyébként meggyőződése, hogy nem tett semmi különlegeset: számára mindez természetes volt.
„Ugye most akkor nem vagyok papucs?”
„A feleségem titokban terjesztett elő az Ádám-díjra – meséli Iván. – Csak a díjátadó napján szólt, hogy öltözzek fel szépen, mert délután megyünk valahová. No, ettől én nagyon ideges lettem, és mondtam neki, ha nem árulja el, miről van szó, sehova sem megyek. Így kénytelen volt színt vallani, én pedig legalább egy kis köszönőbeszéddel készülhettem. Zavarban voltam, mert nem vagyok hozzászokva az ilyen elismerésekhez, és azóta is azon gondolkozom, ez most, ugye, nem azt jelenti, hogy papucs vagyok” – nevet a férj, mire a feleség csak legyint, hogy dehogy!
„2018-ban lettem beteg. A diagnózis: non-Hodgin – kapcsolódik be a beszélgetésbe Zsuzsa. – Antall József miniszterelnöknek is ez volt a betegsége, ő belehalt. Nem volt túl biztató számomra. Egy évig tartottak a kezelések, nem tudom megmondani, ki szenvedett jobban, Iván vagy én. De olyan ellátásban, figyelemben, gondoskodásban, szeretetben senkinek nem volt még része, mint akkor nekem. Leste minden gondolatom, kérésem, miután sokat, heteket voltam kórházban, mindennap jött hozzám, hozta a frissen facsart céklalevet. Ez állítólag jó a rákra. Meggyógyultam. Ha nincs Iván, nem biztos, hogy sikerül.”
Iván úgy véli, mindez nem csak rajta múlott. Ahogy mondja, Zsuzsa nagyon „jó beteg” volt. „Igaz, szót nem mindig fogadott, de nem veszítette el a kedélyét, egy percre sem hagyta el magát, élni akart. Újságíróként és rádiósként is végig dolgozott a betegsége alatt. Amikor csöpögött a kemó, arra mentem be a kórházba, hogy kaparós sorsjegyeznek, és röhögnek a barátnőjével” – meséli nevetve. Iván szerint a gyógyulás titka az is lehetett, hogy otthon sem úgy éltek, mint ahol egy nagybeteg embert ápolnak.
Mindvégig hittek a gyógyulásban
„Nálunk mindig színes társasági élet volt, család, barátok, nem ritka, hogy vasárnap húszan üljük körül az asztalt – meséli Iván. – Ez nem volt másként Zsuzsi betegsége alatt sem. Ha rosszul lett, vagy elfáradt, egyszerűen elköszönt, és bement lefeküdni. A Balatonra is ugyanúgy elmentünk, mint minden évben. Ha kellett, a séták közben többször megpihentünk, de nem hagytuk, hogy a betegség vegye át az uralmat az életünk fölött. Minden pillanatban hittünk abban, hogy meg fog gyógyulni.”
Pszichológusok szerint a súlyos betegség óriási szakítópróba – ilyenkor a párok több mint fele szétmegy, és általában a férfiak azok, akik kevésbé bírják a társuk küzdelmének terhét. „Amikor a kórházban voltam, feküdt bent mellettem egy fiatal lány, akitől a szemem előtt búcsúzott el a párja, hogy ő ezt nem bírja végigcsinálni. Kívülről is szörnyű volt ezt nézni. Iván azonban mindennap megjelent a céklalével. Akkor is, amikor kértem, hogy ne jöjjön most már, és ne hozzon semmit, mert nem akarom, hogy bármiből is több legyen nekem, mint másnak ott, az onkológián. Rengeteget dolgoztam, ápolgattam a körülöttem élők lelkét, elfoglaltam magam. Csak egyszer sírtam” – mondja Zsuzsa, mire Iván hozzáteszi: „Azt is otthon, amikor már olyan gyenge volt, hogy törte a tárgyakat, mert minden kiesett a kezéből. Igazán akkor lélegeztünk fel, amikor az ötödik kemósorozat után közölték az orvosok, hogy többre már nincs szükség.”
Ma is előfordulnak ajtócsapkodások
Azóta eltelt öt év, Zsuzsa hivatalosan is gyógyultnak számít. Iván tavaly töltötte be a nyolcvanat, de a mai napig rendkívül aktív életet él a feleségével. Szerintük közös életük sikere azon is múlott, hogy érett felnőttekként, sok-sok párkapcsolati tapasztalaton túl találtak egymásra. „Ha tíz évvel korábban ismerkedünk meg, egész biztos, hogy megöltük volna egymást – nevet Iván. – A mai napig hevesen vitatkozunk, előfordulnak ajtócsapkodások, de szerencsére elég nagy a ház, hogy ki-ki elmehessen a maga vackába megnyugodni, aztán minden megy tovább, mintha mi sem történt volna.” „Ha vitatkozunk, van, hogy Iván a fejemhez vágja, hogy mentem volna feleségül nem a Huffnágel Pistához, hanem a Bányai Gyurihoz. Akik a vitáinkat hallják, szokták mondani, borzalmasak vagyunk együtt – lehet, hogy ez így igaz. De én Ivánnál jobb, becsületesebb, odaadóbb, tisztességesebb embert nem ismerek, olyat pedig végképp nem, akivel együtt tudnék élni, ezért jelöltettem őt Ádám-díjra” – magyarázza Zsuzsa. Majd búcsúzóul hozzáteszi: a férje legidegesítőbb tulajdonsága, hogy nagyon okos, rendkívül művelt, és – szerinte – jobban is ír, mint ő. Ezen persze vitatkozni kezdenek. Ivánnak viszont ott van a tekintetében, Zsuzsa bárhogy méltatja is, ő a világon a feleségére a legbüszkébb.
Kitüntetés férfiaknak
Az Ádám-díjat V. Kulcsár Ildikó, a Nők Lapja újságírója alapította 2016-ban, Dr. Szűcs Andrea ügyvéddel és Zimányi Zsófia színházigazgatóval, hogy a társuk, feleségük karrierjét odaadóan támogató férfiak nyilvános elismerést kapjanak.
„Sokan állítják, minden sikeres férfi mögött van egy nő, én azonban azt mondom, a legtöbb sikeres nő mögött is van egy férfi. Fel kell őket mutatnunk, még akkor is, ha tudjuk, hogy a kapcsolatok jelentős részében jelen van a verbális és fizikai erőszak, és általában a nők az áldozatok. Ezzel szemben az Ádám-díjasok segítőtársak, szövetségesek. Talán fertőz a jó…” – mondta V. Kulcsár Ildikó.
fotó: Ambrus Marcsi, Privát
