Tizenöt perc hírnév mindenkinek jár. Andy Warhol szállóigévé vált mondása a turbános hölgy esetében abszolút helytálló. Erzsébet asszony a rendszerváltás környékén a dollárjainak köszönhetően szinte a semmiből lett tekintélyes közszereplő. 1986-ot írtunk, amikor először tűnt fel az esti Híradóban. Jelentős összeget adományozott az épülő Nemzeti Színház javára. Szokatlan, múmiaszerű kinézete, extravagáns ruházata, jellegzetesen lassú, tagolt beszéde miatt azonnal szenzáció lett. A háta mögött hóbortos csodabogárnak csúfolták, de hogy milyen volt ő valójában, azt most elmesélem. Ezen sorok írója éveken át bejáratos volt Spéter Erzsébet szürreális világába. Az első találkozásra rögtön a pasaréti otthonában került sor.
Egy rokonához ment feleségül
Egy földszinti ingatlant képzeljenek el, amihez tartozott ugyan egy parányi terasz, de a kertben lévő hatalmas fák jókora árnyékot vetettek az ablakokra, így a kicsi lakást alig érte napfény. Erzsébet magyarországi otthona barátságosnak semmiképpen sem volt nevezhető, inkább egy zsúfolt és sötét jelmezraktárra hasonlított. Porcelánbabák, művirágok és értéktelen kacatok között élt.
„Na, most szépen üljön le oda!” – mutatott egy székre, majd néhány percre magamra hagyott és eltűnt. Mint kiderült, kávét főzött a konyhában. Büszke volt az erős feketéjére, amit még mixernőként egy pesti szálloda bárjában tanult meg elkészíteni.
„Erdélyi magyar lány vagyok. Az első férjem herceg volt, a második román diplomata. Az egyik meghalt, a másiktól elváltam. Fiatalasszonyként tisztességesen dolgoztam – mesélte. – Eleinte a vendéglátásban, majd az IBUSZ-nál üzletkötőként, így jutottam el New Yorkba, ahol találkoztam a másodunokatestvéremmel, Henry Spéterrel. Gazdag befektető volt, szállodaláncok részvényeiből élt. Ő lett a harmadik férjem.”
Turbánnal a fején járkált
A házaspár boldogan élt Henry haláláig az Egyesült Államokban. Az özveggyé vált Erzsébet váratlanul egyedül maradt, mivel nem született gyerekük. De valamilyen formában reprodukálni akarta önmagát, pénzt és fáradtságot nem kímélve mozgósította az itthoni kapcsolatait, így jött létre a hazai művészvilág legjobbjai számára alapított Erzsébet-díj. Az örökségéből telt a híres barátokra és a fényűző partikra, amik akkoriban csodaszámba mentek. Bár megosztó személyiség volt, sokan keresték a társaságát. Humoros beszólásaival, egyedi észjárásával az ujja köré csavarta a sztárokat. A szűk baráti körébe Turay Ida, Esztergályos Cecília, Sas József és felesége, a tévébemondó Mohai Gábor, Dr. Czeizel Endre és Görgey Gábor író tartozott. Rajtuk kívül az udvartartás állandóan cserélődött. Erzsébet ugyanis végtelenül excentrikus, hiú és sértődékeny volt. Ma nárcisztikus személynek írnák le a pszichológusok. Ha valami nem úgy történt, ahogy ő elképzelte, végleg kitörölte az illetőt a barátok listájáról. Kettősség volt benne. Saját magát szívesen gúnyolta ki, de a közvetlen környezetétől nem tűrte a kritikát. A spontán dolgokat nagyon élvezte. Gyakran váratlanul hívott fel, és ellentmondást nem tűrő hangon közölte: „Ma kettőkor várom a budai Kispipa vendéglőben!”
Olyan érzésem volt, hogy sosem az evés öröméért járt étterembe, hanem azért, hogy emberek között legyen. Szeretett kiöltözni és híres lenni. A flitteres turbánja nélkül nem lépett ki az utcára, a feszesre húzott arcbőre pedig csillogott az alapozótól. Élvezte a megkülönböztetett figyelmet, a pincérek bókjait, amiket aztán bőséges borravalóval honorált. Úgy tűnt, mintha mindig arra vágyott volna, hogy sztár legyen.
72 éves koráig teljesen hétköznapi életet élt, aztán egyszer csak a pénzének köszönhetően az érdeklődés középpontjába került. Bár amerikai állampolgárnak számított, egyre több időt töltött Budapesten. Ennek is megvolt a magyarázata. New Yorkban senki volt, itthon valaki. Jóllehet dúsgazdag milliomosként említik őt, a valóság közelebb áll ahhoz, hogy csak egy jómódú nyugdíjas volt, aki az összes vagyonát az évenként megrendezett, nagyszabású Erzsébet-díj-átadó gálára és az udvartartására költötte. Minden évben meghívott egy művészekből álló húszfős társaságot Miamiba, fizette a repülőjegyüket, a szállásukat, és fejenként még ezer dollár költőpénzt is adott nekik. Látványos partikat is rendezett valamelyik pesti luxusszálloda báltermében, esetleg a Fészek Művészklubban vagy a Csali csárdában.
„Kannibál partit csinálok. Magának is ott a helye!”– mondta, és a helyszínen kiderült, attól volt kannibál a parti, hogy evőeszközök nélkül, puszta kézzel kellett enniük a vendégeknek. A ropogósra sült csirkéket Erzsébet tépte szét, majd rakta rá mások tányérjára. Egy másik alkalommal egy még szürreálisabb eseményre invitált.
„Öltözzön fel csinosan, meghívom a halotti toromra! Nem akarok úgy elmenni a földről, hogy nem voltam jelen a gyászszertartásomon” – mondta nevetve, és még a nekrológját is megírta. A pinkszínű ruhába öltözött Erzsébet az esemény csúcspontján egy barna koporsóra emlékeztető csokoládétortát szeletelt fel, és közben azt mondogatta:
„Nézzük meg, hogy benne vagyok-e!”
Bizarr módon roppant boldog volt attól a tudattól, hogy sikeresen megrendezte a saját halotti torát. Erzsébet imádott fotózkodni. A mai influenszerek elbújhatnának mellette, olyan sok felvétel készült róla. A képeket a magányos estéin fotóalbumokba rendezte, és gondosan felcímkézte. Örömét lelte abban, hogy újra és újra megnézte őket. Egy téli délutánon ismét a pasaréti lakásában ültem, az anyaságról is beszélgettünk, de ő viccesen elütötte a témát.
„Nézze, most itt ülne mellettem egy kövér, kopasz, öregedő férfi, akire azt kellene mondanom, hogy ő az én szép kisfiam. Ezt nem szeretném” – mosolygott sajátos humorán. Erzsébet elvárta, hogy magázzák, és nem a korkülönbség miatt. „Én csak az ágyban tegeződöm!” – fejtette ki sajátos álláspontját.
Nem teljesítették a végakaratát
Az Erzsébet-díjat olyan sok intrika érte, hogy végül 1995-ben adták át utoljára. Az alapító ezután egyre többet betegeskedett. Elesett az otthonában, combnyaktörést szenvedett, megoperálták. A mozgás nehézkessé vált számára, már csak járókerettel tudott közlekedni, amit viccesen Trabantnak hívott. A megrendült egészsége miatt elmaradtak a társasági események, a meghívások. Nem akarta, hogy gyengének lássák. Az agyvérzését követően a telefonhívások is ritkultak. Ágyhoz kötötten töltötte az utolsó tíz évét, állandó nővéri felügyeletet igényelt, amely szép lassan felemésztette a vagyonát. Csaknem nincstelenül halt meg egy állami kórházban. Két kívánsága volt. Az egyik, hogy az új Nemzeti Színházban róla nevezzék el a büfét, a másik, hogy a hamvait szórják szét a Dunába. A végakaratát nem teljesítették. A Kozma utcai izraelita temetőben helyezték örök nyugalomra. A szertartáson csupán öt ember jelent meg. A társasági élet egykor körülrajongott dámájának ennyi barátja maradt.
fotó: Arcanum Képes Európa , MTI, privát
