Olyan témát vetek fel, amiről valószínűleg megoszlanának a vélemények, ha most egy társaságban ülnénk. Ez pedig a köszönés. Sosem felejtem el, mennyire meghökkentem, amikor jó néhány évvel ezelőtt először megtapasztaltam, hogy egy boltba belépve, a jóval fiatalabb eladólány egy könnyed „Sziá”-val köszönt. Volt közöttünk kb. negyven év korkülönbség. Szemem sem rebbent, nem méltatlankodtam, egy nyugodt „Jó napot kívánok!” volt a válaszom. Nem volt bennem nevelő célzat, de így tartottam udvariasnak.
Azért elgondolkoztam, vajon ez a fiatal lány miért ezt a köszönési formát választotta.
Azt megértem, hogy két azonos korú fiatal között rögtön megy a tegeződés, de lényeges korkülönbségnél szerintem, bizony még mindig működnie kellene az udvariasság szabályainak. Ezt az „új módit” sokan magyarázzák azzal, hogy az angol nyelvből veszik át a fiatalok, és ott sokkal lazább, könnyedebb a kommunikáció, hiszen ott nem is létezik a magázódó forma. Mielőtt nagyon vaskalaposnak gondolna a kedves Olvasó, elárulom, nagyon szeretek fiatalok között lenni, velük dolgozni. Nem sok idő szokott eltelni, hogy felajánljam, inkább tegeződjünk. Mert valóban, könnyebb, egyszerűbb a beszélgetés tegeződve, mint magázódva. De még mindig úgy gondolom, hogy nekem, az idősebbnek kell ezt eldöntenem, felajánlanom. Hiszen amikor üdvözlünk valakit, figyelembe kell venni a vele való kapcsolatunkat, a korát. Most arról nem is beszélek, hogy számít például a másik neme, beosztása és ennek megfelelően illik köszönteni az illetőt. Az udvarias magatartás alapjait elsősorban a családból hozzuk magunkkal. De legalábbis az óvodában, iskolában mindenképpen megtanulhatjuk. A köszönés ugyanis a másik iránti tisztelet kifejezésének egyik legalapvetőbb formája.
Régen volt egy tévéműsor: Tudni illik, hogy mi illik. Az egyes adásokban sorra vették, hogy a hétköznapi életben milyen viselkedésforma az ajánlott. Tudom, sok ezek közül ma már elavult lenne, mégis érdemes lenne a kiveszőfélben lévő udvariassági szabályokkal foglalkozni. Én most az üdvözléssel csak a jéghegy csúcsát érintettem, de illene tudni azt is: ki mondja először a nevét, ki nyújtja először a kezét…
Szeretettel: Judit
Endrei Judit többi írását ide kattintva tudja elolvasni.
