Néhány hónappal ezelőtt elmeséltem, hogyan lettünk kutyagazdik, amikor örökbe fogadtuk a világ legédesebb kiskutyáját, Hepikét. Több éven keresztül győzködtek a lányaim, hogy legyen kutyánk. Ma is elmosolyodom, milyen kitartóak voltak, míg egy gyönge pillanatomban igent mondtam. Mégpedig azzal a feltétellel, hogy kinti kutya lesz, szó sem lehet arról, hogy a házba jöjjön. Csináltattam egy csinos kis kutyaházat. Az is a megegyezésünk része volt, hogy ők sétáltatják, ők takarítanak utána. A nagy napon nem tudom, ki volt boldogabb, a gyerekek vagy Hepike, sosem felejtem el azt az örömteli ugrabugrálást, nyalakodást. Eljött az este, a kisebbik lányom addig jött-ment, intézkedett, míg végül az előszobában aludtak, egymást átölelve Hepivel, hogy ne féljen egyedül, hiszen még „olyan kicsi”. De tovább egy tapodtat sem jöhetett.
Teltek a hetek-hónapok, kutyaiskolába is jártunk, nem sok sikerrel. Mert amikor meglátott bennünket, otthagyott csapot-papot, boldogan loholt oda hozzánk, mi voltunk a „minden” számára. Aztán ahogy telt-múlt az idő, egyszer csak észrevettem, mind gyakrabban én sétáltatom és én takarítok utána. A kezdeti ígéretek a lányaimtól szép lassan átfordultak „nem érek rá, majd később elviszem, majd holnap megcsinálom”-má. Ráadásul a kiskutya rájött, hogyan tud a lelkemre hatni. Megtalálta a kertben azt a pontot, ahonnan árgus szemekkel, rezzenéstelenül nézte, hogy mit csinálok a konyhában. Ettől egyre rosszabbul éreztem magam, gyötört a lelkiismeret, sajnáltam nagyon, de mégsem tudtam átlépni azt a határt, hogy beengedjem. Kiderült, nemcsak a gyerekeim, de én sem voltam még elég érett, hogy egy kisállat jelenlétét elfogadjam, hogy gondoskodjak róla. Arra a döntésre jutottam, hogy helyet keresünk neki.
Végül egy nem hétköznapi megoldást találtam. Egy távoli ismerős kutyákat vitt Németországba, ugyanis ott kevesebb az örökbe fogadható kutyus, mint nálunk. Egy kérése volt az illetőnek, tanítassuk Hepikét németül, mert szívesebben fogadják örökbe, ha már „érti” a nyelvet. Ezért néhány hétig különórára jártunk vele, mielőtt útra kelt. Sok-sok év eltelt azóta, lehet, hogy ez a kedves kiskutyus már a felhők közül figyel minket, akik nem voltunk hű gazdijai. De talán már megbocsájtott nekem.
Szeretettel: Judit
Endrei Judit további írásait ide kattintva tudja elolvasni.