Több olyan magyar film is van a régmúltból, amely nemcsak közös kulturális emlék, hanem olyan kortörténeti dokumentum, aminek hatása még ma is érezhető. Sőt, a legtöbben érdekes módon a mai kor szelleme is felfedezhető. Mintha mi, magyarok egyszerűen nem tanulnánk semmiből.
Fábri Zoltán 1969-es, Isten hozta, őrnagy úr! című alkotása ilyen. Örkény István Tóték című művéből született, mégis önálló életet él, és ritka módon a filmadaptáció egyenrangú lett az irodalmi alapanyaggal.
A történetet sokan ismerik, de a kulisszák mögött olyan részletek húzódnak meg, amelyek még árnyaltabbá teszik ezt a kegyetlenül pontos groteszket.
-
Örkény eredetileg filmnek szánta a történetet
Kevesen tudják, hogy a Tóték legelső változata nem regény vagy színdarab volt, hanem forgatókönyv. Örkény István 1966‑ban Pókék, majd Csend legyen! címmel publikálta egy folyóiratban, de akkor még senki nem akarta megfilmesíteni. A történet csak később öltött kisregényformát, majd lett belőle színházi siker, mire Fábri Zoltán végül a vászonra vitte.
-
Egyetlen álomból született az egész történet
Örkény állítása szerint a Tóték teljes cselekményét egyetlen éjszaka alatt álmodta meg – az elejétől a végéig. Ritka alkotói pillanat, amikor egy történet ilyen zárt egészként jelenik meg először, mintha csak „készen érkezne” a szerzőhöz. Talán ez magyarázza a mű belső pontosságát és könyörtelen logikáját.
-
Latinovits Zoltán nem először volt Őrnagy
Latinovits legendás alakítása mögött komoly rutin állt. Már a Thália Színház 1967‑es Tóték‑előadásában is ő játszotta az Őrnagyot, majd évekkel később rádiójátékban is visszatért hozzá.
A filmben így egy már végigérlelt, belülről ismert figurát formált meg, nem egy friss szereptanulmányt.
-
Így gondolkodott Latinovits a szerepről
A színész egy korabeli interjúban úgy fogalmazott, hogy számára nem a külsőségek, hanem a belső lélektani folyamat volt a fontos. Arra kereste a választ, mi történik az emberekkel akkor, amikor egy „szívesen látott vendég” fokozatosan lehetetlenné teszi az életüket. Ez a megközelítés teszi az Őrnagy figuráját ma is zavarba ejtően ismerőssé.
-
Nem tartozott Fábri kedvencei közé
Bár ma klasszikusként tekintünk rá, Fábri Zoltán életművén belül sokáig nem sorolták a legjelentősebb munkák közé. A bemutatás idején vegyes volt a fogadtatás, ugyanakkor a mozikban mégis több mint 700 ezren váltottak rá jegyet – ami önmagában jelzi, milyen erősen hatott a közönségre.
-
Egy valódi falu lett a díszlet
A forgatás Szarvaskőn zajlott, Egertől nem messze. A helyszínt az egri születésű Illés György operatőr találta meg. Tóték házát teljes egészében felépítették egy udvarban, majd a forgatás után lebontották.
A legendás budi azonban még hosszú ideig megmaradt – egészen addig, amíg le nem égett.
-
A dobozolás valóban közösségi munka volt
A film egyik legfontosabb vizuális motívuma a megszállott dobozhajtogatás. Ehhez rengeteg kellékre volt szükség, amelyeket nem gyárban készítettek: a szarvaskőiek maguk segítettek a dobozolásban. Így a helyi közösség szó szerint is része lett a filmnek.
-
Több mint történelmi parabola
A bemutatáskor sokan a Horthy‑rendszer és a fasizmus kritikájaként értelmezték a filmet, ám az idő bebizonyította, hogy jóval tágabb érvényű műről van szó. Az Isten hozta, őrnagy úr! a „puha diktatúra” működéséről beszél: arról az útról, amikor a toleranciából lassan önfeladás lesz.
-
Fábri szerint a groteszk az egyetlen járható út
A rendező tudatosan választotta a groteszk formát. Úgy vélte, ez az a műfaj, amely egyszerre tud nevettetni és kétségbe ejteni, és képes olyan élethelyzeteket megmutatni, amelyekhez más eszközökkel nem lehetne közel kerülni. A film pontosan ettől válik egyszerre fájdalmassá és felszabadítóvá.
-
Örkény szerint mindannyian érintettek vagyunk
Örkény István egyik legerősebb gondolata szerint nemcsak Tóttal tud azonosulni az ember, hanem az Őrnaggyal is. Mindannyian hordozzuk magunkban mindkét figurát – az alávetettet és az elnyomót egyaránt.
És amíg kölcsönös függőségben élünk, addig ez alól nincs kivétel.
Az Isten hozta, őrnagy úr! ezért nem poros klasszikus. Újranézve sem csupán múltidézés, hanem kellemetlenül pontos tükör a társadalmunk elé. És talán ez az oka annak, hogy ötven év után is ugyanúgy nézzük, szeretjük és rajongjuk ezt a filmet.
