Címlapsztori Sztár

Így becézte anyukája Lang Györgyit: „Sosem kértem az édesanyámat, hogy simogassa meg a hátamat”

Lang Györgyi összetett személyiség volt. Egyesek imádták karcos stílusát, mások sértőnek találták túlzott őszinteségét és pikírtnek tűnő megjegyzéseit. Vitathatatlan tény, hogy Lang Györgyi egyedi színfoltja volt a hazai művészvilágnak. Rá emlékezünk.

A munkám révén jó néhányszor találkoztam és készítettem interjút az énekesnővel. Egy alkalommal még a házibulimra is meghívtam a 90-es évek közepén, Györgyi az akkori párjával érkezett a lakásomra. „Boldogan jöttem, de puszit nem adok” – mondta rögtön, ezzel hárítva el a fizikai kontaktust. Később megtudtam tőle, mi az oka a távolságtartásnak. „Nekem olyan a természetem, hogy nem bírom, ha puszilgatnak, ölelgetnek. Kedvelem az embereket, de gyereknek sem voltam bújós. Például sosem kértem az édesanyámat, hogy simogassa meg a hátamat, vagy masszírozza meg a talpamat. Arra viszont kristálytisztán emlékszem, hogy amikor lefekvés előtt mesét mondott, akkor nem a szokványos történeteket, a Hófehérkét vagy a Csipkerózsikát akartam hallani tőle, hanem arra kértem, hogy az alattunk lakó szomszédról, Hoffmann néniről meséljen” – árulta el nekem Györgyi, akit az édesanyja Bübükének becézett, és ő ezt végtelenül mulatságosnak tartotta.

Anyukája, Éva a lelki támaszt jelentette számára

Az énekesnő Szegeden született 1957. május 10-én, kisgyerek volt, amikor a szülei elváltak. Az általános iskolát már Budapesten kezdte el. Az édesanyja másodszor is férjhez ment, Mécs Károly színművészhez.

„A szüleim válása után az anyukámmal a fővárosba költöztünk. Édesapámmal megmaradt a szoros kapcsolatom, de a nevelőapámtól sosem kaptam szeretetet, pedig majdnem húsz évig laktunk együtt. Ő nem ismert el engem a gyerekének, mondjuk, én sem ismertem el az ő fene nagy művészetét…” – bökte ki Györgyi kissé gúnyosan.

Az énekesnő 23 évesen költözött el a szülő házból. Édesanyjával, Évával mindvégig nagyon jó kapcsolatban maradt. „Mindennap beszélünk, és nincsenek titkaink egymás előtt. Anyukám nagy kritikusom. Időnként megjegyzi: Jaj, kislányom, ezt már nem kéne! Legtöbbször a külsőmet kritizálja. Először, amikor 40 éves voltam, szóvá tette a színesre festett hajamat, aztán 50 éves koromban is megpróbálkozott rávenni arra, hogy változtassak a külsőmön, legyek a koromnak megfelelően visszafogott… Mindig rá akart venni valamire, de ezerszer mondtam neki, hogy ebből a szempontból fafej vagyok, nem engedek beleszólást az életembe. Makacs vagyok, a magam útját járom, és mindig olyan külsőm lesz, ami nekem tetszik.”