Soha nem felejtem el, húsz évvel ezelőtt, kezdő újságíróként volt egy kolléganőm, akinek az íróasztala feletti táblán ez állt: Sztankay Istvánné. Kérdeztem tőle, ez meg mi? Mire ő rávágta: az életcélom, hogy az legyek. Nevettünk, és ahogy ezt a megemlékezést írom a művész úrról, nem tudok nem arra gondolni, vajon hány nő lehetett még ezzel így az országban. Az ellenállhatatlan színész annak idején éppen Valentin-napon látta meg a napvilágot.
Szerette a hölgyeket, négyszer házasodott
Sem a külsejével, sem a testmagasságával nem volt elégedett, a hangjával azonban igen. „Az orgánumom biztosan sokat segített. Apámnak és nagyapámnak is ilyen hangja volt, tőlük örököltem – mesélte egy interjúban. – De ettől függetlenül szerettek a nők. És ha nem ilyen lenne a hangom, akkor is biztosan ugyanolyan csajozós lettem volna azokban az időkben. Mert én is szerettem a nőket.” Összesen négyszer házasodott, azt mondta, mindig hű volt az aktuális szerelméhez. Nagyon fiatalon, még főiskolásként vette el Mészöly Júliát, aki a válásuk után Amerikába költözött. Második felesége, Kun Magda színésznő volt a legmeghatározóbb asszony az életében: két gyermekük született, Orsolya és Ádám.
Lánya színésznő és idegenvezető, fia újságíró. Magdával a kapcsolatuk különlegessége volt, hogy amíg együtt éltek, magázódtak. Hogy miért, az egy igen bensőséges interjúból derült ki, amit a fia készített Sztankay Istvánnal. A történet szerint a színművész az első együtt töltött éjszaka után letegezte Magdát, aki erre azt felelte: „azért ennyire jóban nem vagyunk!” Így maradt köztük a vicces szokás évtizedeken át szeretetben – egészen addig, míg az asszony örökre lehunyta a szemét. A színművész, miután sikerült feldolgoznia a gyászt, még kétszer nősült. A harmadik frigy nagyon rövidre sikerült egy civil asszonnyal. Utolsó felesége, Bedők Bea keramikusművész volt, akivel békében, szeretetben töltötte idős napjait. A nála 21 évvel fiatalabb nőt a családja is elfogadta. Ünnepekkor Bea főzött, és együtt ülték körül az asztalt.
Csöndes, befelé forduló ember volt
Közel állt ahhoz, hogy az 1956-os forradalom alatt elhagyja az országot. A családi megemlékezések szerint egy, az osztrák határ felé tartó tehervonatról ugrott le, és közben azt kiáltotta: én magyar színész akarok lenni! A harmadik próbálkozásra, 1957-ben fel is vették a színművészetire, és attól kezdve a szakmája rabjává vált, ami hol boldoggá tette, hol kínozta őt.
„A színész a legérzékenyebb ember, és mégis fát lehet törni a hátán. Tehát ez kettős dolog. Érzékenynek kell lennie mindenre, az életben őrületesen figyelni kell, mindent elraktározni, elővenni ott, ahol éppen szükséges, azaz a szerepekben. Amíg egy színdarab összeáll, míg föl nem gyúlnak a fények, le nem konferálják a tévéjátékot, a filmet le nem vetítik, vagy egy rádiójátékot be nem mutatnak, addig rettenetes katarzisokon kell végigmenni. Végig kell szenvedni az egész produkció minden csínját és búját, erős idegzetűnek kell lenni, és mégis hallatlanul érzékenynek. Csak kívülről szép, amikor fölmegy a fény és beáll a színész. Addig az út nagyon kemény” – vallotta a hivatásáról Sztankay, aki magánemberként inkább csöndes, befelé forduló típus volt. Érdekes szokásai is akadtak: megszállottan gyűjtötte a zseblámpákat és úgy vigyázott rájuk, hogy amikor a felesége kölcsönkért egyet, közölte vele, hogy elnézést, de nincs felesleges.
Jó barátja és kolléganője, Schütz Ila mellett pihen
A művész nagyon boldog volt, amikor 2012-ben a Nemzet Színészévé választották. „Meglepő, tényleg nagyon gyorsan megy az idő. Ötven évig nem számít a kor, aztán hirtelen hetven lesz az ember. Nincs ezzel semmi gond. Egyszer csak el kell búcsúzni azoktól a dolgoktól, amik már nem méltóak hozzánk, aztán derűvel szemlélni a mindennapokat. Ez van. Felmentünk jó magasra, szétnéztünk, gyönyörködtünk a panorámában, de el kell indulni lefelé. Én már lefelé megyek. Mondjuk, most lettem a Nemzet Színésze, úgyhogy annyira nem sietek. Viselném ezt a címet kicsit, ha már így alakult” – nyilatkozta akkoriban, és az élet úgy hozta, hogy két évig viselhette. Egész életében tartott attól, hogy felmenői betegsége, az Alzheimer-kór egyszer őt is utoléri, és sajnos időskorában nem kerülhette el.
Élete utolsó szakaszában sokat gyengélkedett, visszavonultan élt, napjait azzal töltötte, hogy emlékezett, és kicsit sajnálta, hogy nem lett belőle – az eredeti terv szerint – lelkipásztor, ahogyan az édesapjából. Mi, akik csodáltuk a művészetét, bántuk volna, ha így történik. Sztankayt legendás színpadi partnernője és egyik legjobb barátja, Schütz Ila mellé helyezték örök nyugalomra a Farkasréti temetőben. Ugyan a magánéletben sosem alkottak egy párt, megszámlálhatatlanul sokszor játszottak szerelmeseket – talán azóta is játsszák az égi színpadokon a Jövőre, veled, ugyanitt című emblematikus előadásukat.
Források: Story, MTI, Újságmúzeum, WMN, Blikk, Life.hu
Fotó: Ványi Ákos, Olajos Piroska, Szabolcs László, Toroczkay Csaba, Mti, Archív
