Amikor két ember találkozik, az első kérdés szinte mindig így hangzik: Hogy vagy, hogy vannak a gyerekeid? Most is ezzel kezdtük. De Frei Tamás rögtön leszögezte, a magánéletéről nem szívesen beszél – bár a lánya és a fia, ők mások. Annyira az élete részesei, hogy még ha akarná, akkor sem tudná kihagyni őket. De nem is akarja.
„Szívesen mesélek róluk, de fényképet nem adok, ezt ők sem szeretnék, az már túlzás lenne” – kezdi nevetve, majd a szabályok lefektetése után gördülékenyen folyik tovább a beszélgetés.
Koreában is járt a fiával
Felnőtt lányával és fiával, bár apa és gyerekei kicsit távol élnek egymástól, gyakran találkoznak.
„A gyerekeim irtó mozgékonyak, erre lettek nevelve – meséli. – Ők időben mérik a távolságot, nem kilométerben. Zsófi fölszáll a fapados repülőre Koppenhágában, és elrepül hozzám, mondjuk, Nizzába. Apa, másfél órára vagyok tőled, szokta mondani. És ugyanez érvényes Balázsra is. Jövünk, megyünk. Idén volt hármas, közös utazásunk Amerikában, de Balázzsal Koreában is jártam külön. Ő japán szakon végzett Cambridge-ben, a Távol-Keleten vele utazni olyan, mintha egy lexikonnal sétálnék.”
Évi nyolc hónapot töltött távol a családjától
Végtelenül boldog, amikor a gyerekeivel lehet, amikor szakítanak rá időt, de azt is őszintén bevallja, van mit bepótolniuk.
„Amikor kicsik voltak, sokat dolgoztam, életem nagy részét a világot járva töltöttem. Évente nyolc-kilenc hónapot nem voltam itthon. A maradék háromban is látástól vakulásig ment a munka. Próbáltam a családommal lenni, a nem annyira zűrös helyekre velem tartottak, de ez csak pár évig működött, mert elkezdődött az iskolás életük, és akkor ez már nem ment. Aztán elváltam, ami végképp megnehezítette a helyzetet. Évekkel később lett igazán mély a kapcsolatom a gyerekeimmel, amikor a középiskola második felében és az egyetem elején külön-külön, de hosszabb ideig velem laktak. Akkor már nem tévéztem. Zsófival Firenzében, előtte pedig Balázzsal Dublinban éltünk együtt” – árulja el az 57 éves édesapa.
Találkozott Reagannel és Gorbacsovval
És ha már utazás, az egykori tévés híres arról, amikor kitalálja a regényei helyszíneit, szereplőit, előtte kutat, odautazik, bújja a könyvtárakat… És bár eddig a gyerekeiről mesélt, a két valódi gyerekén túl van egy hatodik gyereke is: a legújabb, hatodik könyve. A címéből is adódik, hogy részben Oroszországban, a putyini időkben játszódik, és reflektál a most zajló orosz–ukrán háborúra. Egyetemi éveiben nemcsak Amerikában és Svájcban tanult, hanem Moszkvában is.
„Húszéves voltam, amikor először keveredtem el Moszkvába, még a peresztrojka idején. Oroszország akkor már tele volt amerikai tudósítókkal, újságírókkal. Jártam olyan sajtótájékoztatón, ahol ott volt az Egyesült Államok akkori elnöke, Ronald Reagan és a szovjet pártfőtitkár, Gorbacsov, tizenöt méterre álltam tőlük. Nagy élmény volt. De azért minden más tekintetben az egy másik korszak volt. Telefonálni például csak úgy tudtam haza a szüleimnek, hogy a Kremltől nem messze volt a főposta. Ott akkor még telefonos kisasszonyok tárcsázták a külföldi számokat. Beültem egy fülkébe, és tíz percet kellett várnom, hogy beszélhessek. Aztán kaptunk tíz percet, nem léphettük túl az időkeretet, mert mondat közben szétbontották a vonalat. Ehhez képest most Nizzában a strandon előveszem a telefonomat, felhívom a gyerekeimet, látom az arcukat, beszélgetünk, nevetgélünk, olyan, mintha együtt lennénk.
Ma oda megyünk, ahova akarunk, szabad világban élünk. Nem úgy, ahogy a szüleim, amikor ők voltak fiatalok. Az ő generációjuk vagy elment egy bőrönddel, úgymond, disszidáltak, és hosszú évekig nem jöhettek vissza Magyarországra, vagy itthon maradtak.
A családból pontosan tudom, milyen ez a sors, milyen dilemmák feszítették akkor az embereket. Nekem volt amerikai nagybácsikám, a Frici bácsi. Amikor hazajöttek, és indulni kellett vissza, akkor Teri nénivel kolbászrudakat rejtettek a kabátjukba, hogy vigyenek magukkal egy kis hazai ízt, érzést és emléket Amerikába. Talán a honvágyukat enyhítették ezzel. A szüleim itthon maradtak, de a gyerekeiknek, nekem és a bátyámnak már kitágult a világ, az unokáknak pedig végképp. A bátyám, aki asztrofizikus, évekig élt Amerikában, és azóta is a világot járja, most Japánban van. A szüleim elfogadták, hogy az összes unokájuk külföldön él. Messze vezet ez persze, hogy miért ilyen a magyar sors, de hát ilyen.”
Szívesen beszélget az árusokkal
A nizzai hétköznapjairól is mesélt. „Bizonyos értelemben régimódi ember vagyok, kenyeret a kenyérboltból, húst a húsboltból, cipőt a cipőboltból veszek. Nem szeretem a lélek nélküli plázákat. A francia és az olasz piacnak, a kisboltoknak különös varázsa van. Kismotorral jövök-megyek, vásárolok, beszélgetek, az árusok megismernek, jó utat kívánnak, ha valahova elutazom. Szeretek így vásárolni. Így élni, így otthon lenni valahol, miközben az itthon persze továbbra is Budapest” – mondja Tamás.
Szöveg: Kun Zsuzsa
Fotó: Schumy Csaba
