Csak a villamos éber hajnali 6 előtt néhány perccel a fővárosban; a rajta lévők arcán pedig itt-ott még az is látszik, hol gyűrte meg a párna az éjjel. Még szép, hogy a Komjádi úti megállónál egyből szemet szúr a mosolygós Tóth Tamás fizimiskája. A 26 éves úszó élete első csatáját már az anyaméhben meg kellett vívnia; igaz, akkor veszített. „Nem egy hibás gén, hanem egy szörnyű véletlen miatt lettem parasportoló – kezdi történetét a fiatal. – A köldökzsinór rátekeredett a csuklómra, és elszorította a vérkeringést, így nem fejlődött ki a kézfejem. A szüleim a születésemkor szembesültek azzal, hogy mi történt. Szó szerint sokkot kaptak. Édesanyám viselte nehezebben a helyzetet, kétségbeesésében mindent megpróbált: a legjobb orvosokat kereste meg, hogy segítsenek, de nem lehetett. Volt olyan professzor, aki azt javasolta, hogy majd a lábujjamat ülteti át a kezemre, hogy legalább fogni tudjak vele – idézi fel Tamás. – Ez volt az a pont, amikor az apukám is kiborult. Az asztalra csapott, és azt mondta: elég, nem fogunk egy rossz kéz mellé egy rossz lábat is csinálni!”
„Egy hajszálon múlt, hogy…”
Az eleven és életvidám Totó (a család és a barátok így becézik) közben szépen fejlődött. „Mivel nekem ez volt a természetes, nem okozott gondot a kezem. Egyedül azt nem szerettem, ha nézegetik. Nem dugdosom ugyan, de nem is engedem, hogy bárki is cirkuszi látványosságként kezelje, főként, hogy már az óvodában is ugyanúgy felmásztam vele a bordásfalra, mint a többiek. Ettől aztán lassan a szüleim is megnyugodtak. Persze továbbra is keresték a lehetőséget, hogyan tudnék egészségesen élni, hiszen akinek egyoldali végtaghiánya van, könnyen lehetnek később gerincferdülési problémái. Így kerültem le az uszodába, ami heti tízszer persze már nem annyira egészséges, de itt ragadtam” – nevet fel a jóképű sportoló. „Hetente hatszor és néha reggelente, még a tanítás előtt is úsztunk egy órát. Soknak tűnik, de mindig vártam a kezdetét és a végét is, hisz legtöbbször a mamám jött értem, aki a kedvenc finomságaimmal várt haza. A szüleim vállalkozók; sokat dolgoztak, így esténként neki vittem a testápolót, hogy kenje be a hátam, ami a klóros víztől kiszáradt és viszketett. Közben mindig azzal biztatott: egyszer beérik majd az a sok idő és munka, amit az úszással töltök.” Tamás azonban csak akkor szembesült igazán ezzel, amikor 2004-ben, 12 évesen az edzője nézőként magával vitte az athéni paralipiára. „Tátott szájjal néztem a nagyokat a vízben, és elhatároztam: addig gyakorlok és edzek, míg egyszer én is velük úszhatok – magyarázza Totó. – A 2008-as paralim-piára éppen hogy sikerült elérnem a szintidőt, mégis itthon hagytak. Egy hajszálon múlt, de nem sikerült.”
„Londonból 2 ezüstöt hoztam”
„Úgy éreztem, az utolsó utáni pillanatban hagy el a remény és a szerencse. Leültünk otthon a családdal, ahol felmerült: hosszú távon lehet, jobb befektetés, ha a sport helyett a tanulást választom. Rám bízták a döntést, én pedig úgy éreztem, adok magamnak még egy esélyt.” Totó magántanulóként folytatta a gimnáziumot, és még keményebben küzdött. „Egy évvel később, a 2009-es izlandi Európa-bajnokságon sikerült megnyernem az első nagy érmemet: egy bronzot, azóta pedig minden évben elhoztam legalább egyet valamelyik nagy világversenyről. A 2012-es londoni paralimpián 200 méter vegyesen egy 4. helyet és két ezüstöt szereztem. Persze, ha ma kívülállóként nézem a 100 méteres gyors videóját, nem úgy tűnik, hogy arra büszkének kéne lennem; hisz az utolsó 15 méteren hagytak le, és így lettem második. Viszont egy olyan sráctól kaptam ki, aki szinte legyőzhetetlen a vízben. Ráadásul ez a fő száma, így az érzés, hogy ebben sikerült megszorongatnom, felért a győzelemmel.”
A víz barát, a gáz ellenség
A történtek után ki gondolná, hogy egy gázcső lesz az, ami az igazi parát okozza Totó életében. „Pedig bármennyire is meglepő, így van. A víz kiskorom óta jó barátom, a gáz viszont ádáz ellenség. A rezsó az egyetlen, ami nem villannyal megy, de addig soha nem indulok el otthonról, amíg el nem zártam a gázcsapot; és nem csak az előlapon, de a szekrényben is. A barátaim persze jót derülnek ezen, de mindig azt mondom: ennyi »parám« nekem is lehet…”
