A Hajdú-Bihar megyei Pocsajra csak nem akart megérkezni a tavasz. A bolond szél, mint valami haragos isten, vadul hajtotta, kergette a felhőket, tépte, cibálta a fák koronáját. „Apa, ébredj! Apa kelj fel, hallod, játssz velem!” – kérlelte Simon Nándort a kétéves kisfia, Dénes. Reggel fél hét volt. A férfi aludt volna még, de a gyereknek nem tudott ellenállni. Elmosolyodott, mennyivel jobb erre az édes, csilingelő hangra ébredni, mint Szentendrén, a honvédség Altiszti Akadémia kiképzőjének erélyes parancsára. Eszébe jutott, hiszen húsvéthétfő van, nosza, kiugrott az ágyból, indult a kölniért, hogy kisfiával meglocsolja a feleségét. Déneske csak annyit kérdezett: szabad locsolni? És már fújta is a kölnit az anyjára, aki kacagva, erőtlen tiltakozással bújt a paplan alá. A délelőtt gyorsan elszaladt. Mire a férfi rendet rakott az udvaron, már el is készült az ebéd. Az asztalon a kedvence várta: almaleves, rántott hús rizzsel és uborkasalátával. Ebéd után Nándor elővette az utazótáskát, pakolni kezdte a holmiját. Déneske tudta, mi következik, incselkedve az apja ölébe ült, kérlelte, játsszon vele. Húzta az időt. A férfi szíve megsajdult, de indulnia kellett, hogy időre visszaérjen a szentendrei akadémiára. Amikor eljött a búcsú pillanata, a kisfiú szája sírásra görbült. Hiába. Az apja az udvaron még felkapta, magasra emelte, majd átölelte a feleségét, és határozott léptekkel kiment a kapun. A vonaton hallotta a sípszót, amint a forgalmista elengedi a szerelvényt Pest felé. Abban a pillanatban a férfi már nem a gondatlan apuka volt, hanem Simon Nándor, a közkatona. Nándor az emlékeibe temetkezett, mikor hangos csattanással kivágódott az ajtó. Két fiatal fiú lépett be, egyikük kezében cigaretta füstölgött, mélyet szívott belőle, majd odaadta a társának. Meg sem próbáltak suttyomban dohányozni, minden slukk után megálltak, körülnéztek, keresték, kinek nem tetszik a látvány?
Esélye sem volt a kalauznak
A magas, barna hajú fiú volt a vezér, a folyosó közepén kezét ökölbe szorítva verekedőállást vett föl az egyik utas előtt. Trágár szavakat ordított, mire mindenki elfordította a fejét, mintha a kinti tájat figyelné. Nándort is provokálta a két fiú, de úgy tett, mintha nem is hallotta volna. Ekkor lépett a fülkébe a kalauz. Kérte a jegyeket a fiúktól, persze nem volt nekik. A szerelvény épp megállt, a kalauz szólt, szálljanak le. A barna hajú elővett egy zöld markolatú rúgós kést, kiugrasztotta a pengét, és azzal közeledett a jegykezelő felé. Ez volt az a pillanat, amikor Nándor felállt, rászólt, tegye el a kést, de az agresszív fiatal harcolni akart. Dulakodni kezdett a kalauzzal, majd a pengét tartó keze szúrásra lendült. Abban a pillanatban Nándor elkapta, hátracsavarta a karját, majd ugyanazzal a lendülettel a földre vitte. Addig feszítette a kezét, míg az elernyedt, és ki tudta csavarni belőle a kést. Végre megérkeztek a rendőrök, akik bilincsbe verve vitték el a támadót. Előtte egyikük – miközben a jegykezelő nem győzött hálálkodni Nándornak – meg is jegyezte: ha Nándor nem lép közbe, a kalauznak esélye sem lett volna a túlélésre.
Titkolta az édesanyja előtt
„A vonat csak késve indult tovább, emiatt nem értem be időre a szentendrei lakta-nyába. Amikor elmondtam a parancsnoknak a késés okát, megdicsért – emlékezik az altiszti akadémia udvarán Nándor. – Azóta, ha vonatra szállok, mindig eszembe jut az a fiú, annyira vad volt és kiszámíthatatlan, mindenáron harcolni, ölni akart. De gondolkodás nélkül ma is megmenteném a bajba kerültek életét. Korábban 3 évig Berettyóújfalun dolgoztam, a mélyszegénységben élő emberek társadalmi beilleszkedését segítettem. Amikor a munkám megszűnt, besétáltam a debreceni toborzóirodába, és most itt vagyok…” A katona a támadás más-napján felhívta a feleségét, a várandós Bettit, és elmesélt mindent. Azonban az édesanyját nem akarta megijeszteni. „Csakhogy a pocsaji óvodában a kolléganőim megmutatták az újságot. Így tudtam meg, hogy a fiam mekkora veszélybe került azért, hogy más életét megmentse – mondta a Meglepetésnek Nándor édesanyja. – Elpityeredtem, hiszen nemrég még a karomban fogtam a kisfiamat, most pedig hős lett belőle. Mindig katona akart lenni, emlékszem, csöppnyi korában állandóan fakarddal, játék puskával szaladgált. Volt, hogy naphosszat kerestük, végül a szemközti kiserdőben, egy maga építette bunker mélyén bukkantunk rá.” Nándor felesége, Betti boldogan újságolja, hogy júniusban érkezik a második kisfiuk. Majd halkan hozzáteszi, hogy a támadás óta sokkal nehezebben engedi el férjét otthonról. Persze, tudja, egy katona élete számtalan veszélyt rejt, de azt álmában sem gondolta, hogy a férjének először nem a harctéren, hanem egy vonaton kell majd bizonyítania a rátermettségét.
Büszke rá a parancsnoka
„Büszke vagyok Simon Nándor közkatonára, a rendkívüli helyzetben bátran és katonához méltón reagált, viselkedése példaértékű minden társa számára – mondta a Meglepetésnek Vona József törzsőrmester, vezető kiképző altiszt.
