Lovasberény környékén tavasszal festői a táj. Zöldellenek a fák, aranylik a repce, ameddig csak a szem ellát. Ebben a festői környezetben, földúton közelítjük meg a Kóborka Kutyamenhelyt, ami egyben az egyesület vezetője, Horváth Bora otthona is. Az állatvédő a kapuban vár bennünket, és így köszönt: „Üdvözlet a bolondokházában!”
A pórul járt ebek országa vagyunk
Hogy mire is gondol pontosan, az perceken belül kiderül. Bora körbevezet a házban és a telepen, ahol minden talpalatnyi helyen kutyák élnek. Kutya az előkertben, a hátsókertben és a teraszon. Kutya a nappaliban, a konyhában, de még a hálószobában is. Kutya mindenhol. A látogatásunkat lelkes csaholás kíséri, ami nem akar csillapodni. Hogy lesz ebből interjú?
„Ha leülünk a ház előtt, elhallgatnak – nyugtat meg Bora. – A kutyák szeretik az állandóságot, és mindig izgatottak lesznek, ha vendégek érkeznek. Ezért nem szeretem, ha csak úgy a semmiből beállít valaki örökbe fogadni. Fel kell készítenem őket. Meglep benneteket, hogy így élek, ugye? Nem csodálom. Mielőtt igazán komolyan elkezdtem volna állatvédelemmel foglalkozni, nekem is volt egy másik életem. Csalódtam. Sokat. Összeomlottam. Sokszor. Felálltam. Sokszor. Aztán rájöttem, a kiszolgáltatott élőlények fontosabbak, mint az én életem, így a kutyáknak szenteltem magam. Számomra ez nem áldozat. Óriási sikernek élem meg, amikor egy-egy korábban bántalmazott, elhanyagolt kutyának jó gazdát találok.”
Változó, hogy egy-egy kutya mennyi időt tölt a Kóborkában. Van, aki csak néhány hetet, de olyan is akad, akit bevisznek, és ott éli le a hátralévő életét. Ez különösen igaz az idős vagy sérült kutyákra. A lakók az ország minden tájáról érkeznek. Peremvidékek szegény falvaiból, ahol az emberek magukat sem tudják eltartani, nemhogy őket. Van, akinek meghal a gazdája, és a rokonságban nem kell senkinek. Olyan is akad köztük, akit egyszerűen csak kidobtak az autópályára, hátha a sors elintézi a „gondot”. A szerencsés kutyusok Borához kerülnek, és ezzel esélyt kapnak egy új, boldogabb életre.
Megnyugtatja a gondoskodás
„Vannak nagyon aranyos, kedves lakóink, akik a közösségi oldalunk és a honlapunk segítségével hetek alatt gazdára lelnek, de olyan kutyáink is, akik nagyon komoly testi, lelki sérüléseket szenvedtek, egyszóval nem véletlenül vagyunk rehabilitációs telep – fogalmaz Bora. – Nap mint nap érkeznek az új lakók, egy nap átlag 30 kilónyi kutyaeledel fogy, jön az állatorvos, a kutyakozmetikus, van kutya, akit ápolni kell, van, akit formába hozni, de sajnos olyan is akad, akinek csak drága műtéti beavatkozással lehet megmenteni az életét. Például neki is hamarosan amputálni kell az egyik lábát” – mutat az állatvédő egy pici, fehér keverék kutyusra. Bora szerint felelős állattartás szempontjából az országban katasztrófális a helyzet – szerinte egyszerű szabályok bevezetésével és azok betartatásával sokat javulhatna.
„Egyrészt fontos lenne itthon is, akárcsak a többi európai országban, bevezetni az ebadót. Ez nem lenne nagy összeg – Ausztriában például éves szinten 40 euró – de elég lenne a menhelyi állatoknak veszettség elleni oltásra, féreghajtásra és parazitamentesítésre. Másrészt fontos volna, hogy akinek nincs kerítése, az ne tarthasson kutyát. Harmadrészt, aki segélyből él, annak szintén ne legyen engedélyezett az ebtartás. Ezzel a három, egyszerű szabállyal rengeteget lehetne javítani a kutyák helyzetén, de mi, állatvédők egyelőre zárt kapukat döngetünk. A mi menhelyünk például szinte kizárólag magánszemélyek támogatásaiból él. Nagy ritkán van egy-egy pályázat, de az elnyerhető összeg vicckategória, kávézaccra sem elég. Egyszóval nem könnyű a helyzet, ezért mondtam, mikor megjöttetek, hogy ez itt a bolondokháza. Azonban ha az állatokról gondoskodhatok, az engem terápiásan megnyugtat.”
Egy óra, és már hiányoznak is
Bora elárulta, a szorult helyzet ellenére, mielőtt örökbe ad egy kutyát, alaposan megismerkedik a leendő gazdájával. Igyekszik felmérni, való-e az illetőnek az állattartás és a szeretetteljes, de érzelmileg gyakran sérült mentett kutyával együtt járó fokozott terhelés. „Nálam az örökbeadási szerződés aláírása előtt egy hónap próbaidő van – fogalmaz Bora. – Ez azt jelenti, hogy a gazdijelölt elviheti a kiválasztott kutyát, megtapasztalhatják együtt a hétköznapokat, de semmire nincs kötelezve. Ilyenkor a rendelkezésükre állok, és igyekszem segíteni az összeszokásban, vagy a felmerülő nehézségek esetén. Aztán, ha letelik a négy hét, a tapasztaltak tükrében együtt döntünk a továbbiakról. Bármennyire is megszeretek egy kutyát, nem nehéz elengednem, ha tudom, hogy jó helyre kerül. Elfogadtam, hogy én csak egy állomás vagyok az életükben, aki kaput nyit egy szebb világra. Ez pedig csodálatos küldetés.”
Napi 24 órában ennyi nehéz előéletű kutya között lenni nem kis kihívás. Kibukik belőlem a kérdés: hogy lehet ezt bírni? „Pláne, hogy félek is tőlük! Viccet félretéve, ha nagyon elegem van belőlük, a közelben van egy remek lángosos, oda szoktam barátokkal lemenni, vagy sétálok egy nagyot a Velencei-tó körül, és magamba szívom a természetet. Egy óra után azonban elkezdenek hiányozni a kutyák, és aggódom, hogy mi lehet velük. Kőkemény függőség ez, mégis mennyivel jobb, mint az alkoholizmus” – búcsúzik nevetve az állatvédő.
Segítsünk együtt!
Ha szeretnénk mentett kutyát örökbe fogadni, vagy szívesen segítenénk a Kóborka Kutyamenhely munkáját, minderről és a támogatási formákról is tájékozódhatunk a koborka.hu honlapon.
fotó: Ambrus Marcsi
