Élelmiszer-adományozás, a gyerek kinőtt holmijainak, megunt játékainak összegyűjtése, kupakgyűjtés vagy pénzbeli juttatás – annyi, de annyiféle módja van annak, hogy valaki rászoruló családokon segítsen, és szerencsére egyre többen meg is teszik. Az azonban, ahogy Kiss Anita gondolkodik a segítségnyújtásról, egészen bámulatra méltó. Az autista fiát egy albérletben egyedül nevelő anyuka nyugdíjas, mozgásában enyhén korlátozott édesanyját is ellátja, miközben rászoruló családoknál fest, felújít.
Kitanulta a szobafestő szakmát, és jóval a piaci ár alatt dolgozik, hogy azoknak is szép és rendezett lehessen az otthona, akik hozzá hasonlóan kevés pénzből gazdálkodnak. Az ő élete sem jobb, mint ezeknek a szegény családoknak, ám ahelyett, hogy keseregne, inkább felmászik a létrára, levakarja a régi tapétát, vakolatot hord fel. Felismerte ugyanis, hogy a mai építőipari árak mellett sokaknak csak álom a normális lakhatás, de más, személyes keserű tapasztalatok is arra inspirálták, hogy ezt az utat válassza.
Megmentette az édesapja életét
„1996 óta vagyok ápolónő, méghozzá egyértelműen azért, hogy másokon segíthessek, nekem ez a természetes. Tizenkét éves voltam, amikor édesapám lábában elpattant egy ér, spriccelt belőle a vér. Megmentettem az életét azzal, hogy kioldottam a nadrágszíját, és elkötöttem vele a combját. Olaszliszkán éltünk, nem volt pénzünk vezetékes telefonra, ezért biciklire pattantam, és úgy hívtam hozzá mentőt” – kezdi mellbevágó történetét Anita, aki az iskola elvégzése után egy ideig maradt Borsod vármegyében, de olyan kevés volt a munkalehetőség, hogy 2004-ben úgy döntött, Budapesten próbál szerencsét.
„Nyolc éve elváltam, azóta egyedül nevelem az enyhén autista, ADHD-s és figyelemzavaros fiamat, Balázst. A hiperaktivitást tőlem örökölte, az tuti” – mondja nevetve, és az első sokk után nekem is mosolyra húzódik a szám ettől a nagy dumás, a körülményei ellenére is optimista, stramm csajtól. Anita nemcsak a fiáról gondoskodik, a 73 éves édesanyja, Böbe is velük él már, aki még el tudja látni magát, de nehezen mozog.
Mindig több lábon állt egyszerre
Aki egyedül nevel gyermeket, tudja, milyen nehéz, pláne ilyen körülmények között. Anita mindig is több lábon állt, ápolónői munkája mellett korábban egy generálkivitelező cégnél is dolgozott irodavezetőként.
„A fiúk általában sosem néztek utána semminek, csak kiadták, hogy mit rendeljek meg. Sokszor hosszú órákon keresztül kutattam a neten, mi lenne a megfelelő. Videókat néztem arról, hogyan kell festeni, vakolni, mit kell kenni egy vályogfalra. Aztán úgy döntöttem idén, én is elvégzek egy tanfolyamot” – magyarázza Anita, aki csak olyan munkát vállal el, amivel rászoruló családokon segíthet, szerinte ugyanis sokan horror áron dolgoznak, ami kiábrándító.
„Az albérletemből, az autista fiammal tudom, hogy milyen nehéz ez. Sokan ki sem tudnának fizetni egy festést azokon az árakon, ahogy a legtöbben dolgoznak. Sok vállalkozó egy munkán akarja megkeresni minden befektetését, kifizetteti az ecsetet és a hengert is mindenkivel, pedig több helyen is ugyanazt használja. Nekem nincsenek modern eszközeim, nincs speciális tapétakaparóm, ha kell, egy spaklival is leszenvedem a falról. A tanfolyamtársaimtól is sok eszközt kaptam, ez is része annak, hogy olcsóbb tudok lenni. A lényeg a végeredmény és a megrendelő elégedettsége.”
Megpróbálják átverni
Anita minden megrendelőnek egyedi árajánlatot ad, aszerint, hogy milyenek az életkörülményei.
„Ingyen megyek a helyszínt felmérni minden esetben. Nem mondom, volt már, aki át akart verni, de dolgoztam a vendéglátásban, és az egészségügyből is jó emberismeretet hozok. Mindenkivel beszélgetek, nemcsak az elvégzendő feladatokról, hanem az életéről is. Akadt, akinek anyagárban végeztem el a munkát. Most egy, két autista gyermekét egyedül nevelő anyukához járok Tatabányára, ahol vinilpadlót, csapcserét is csinálunk, hogy a kislányoknak végre szép és egyáltalán lakható legyen az otthona. Általában egyedül dolgozom, de egy ilyen nagyobb munkán most egy jó barátommal közösen.”
Anita heti öt napot dolgozik ápolónőként és hétvégente fest. „Hiperaktív vagyok én is, mint a gyerekem. Szeretem érezni, hogy hasznos vagyok, nekem ez az adrenalin és a hajtóerő. De persze nekem is kell a pihenés, pünkösdre például nem vállaltam munkát, hanem a saját örökölt kis telkemen dolgoztam.”
fotó: Pintér Márta, privát
