Lássuk be, a kerekesszékről nem a tánc jut az eszünkbe, még sokadszorra sem. Pedig az országban több helyen vannak klubok, egyesületek, ahol a kerekesszékben ülők egyéni, társas vagy csoportos táncot járnak, sőt fellépnek. Mi több, léteznek kombi táncosok is, amikor a mozgáskorlátozott ropja egy ép partnerrel. Pazzagli Ágnes is köztük van, aki hol szólóban, hol ép táncossal lép fel.
Édesapja biztatása adta meg a löketet
„Ismertem néhány sorstársat, akik csapatban kerekesszékes táncokat adtak elő, és egyszer elhívtak egy próbájukra – kezdi a történetet a hetvenedik születésnapját ebben a hónapban ünneplő Ágnes. – El is mentem megnézni, de nem akartam beszállni. Akkor még tudtam azért járni, de már használtam a széket. Volt ott egy elég rozoga kerekesszék, és biztattak, próbáljam ki. Ráálltam, és emlékszem, hastáncot táncoltunk. Két héten belül felléptem a csapattal. Így kezdődött a táncos karrierem.”
De ugorjunk vissza az időben az ötvenes évekbe, amikor a gyermekbénulás komoly gond volt az egész világon. Ági hároméves volt, amikor elkapta a vírust.
„Két hét alatt a szervezetemnek is sikerült a kórt leküzdenie, és csak a jobb lábamon, vagy ahogyan én hívom, „a jobbik szar lábamon”, maradt vissza súlyosabb bénulás, a bal lábam és a hátizmaim ugyan sok fejlesztést kívántak, de könnyebben munkára foghatóak voltak.”
Éveken át tartó kezelések, gyógytorna, sőt egy hónaljig érő fűzővel ellátott gép segítségével 13 éves korára, ahogyan a mindig jókedvű Ági mondja, összekalapálták. Ebben édesapjának volt a legnagyobb szerepe.
„A tőle hallott »mindent meg tudsz csinálni« elvárás és biztatás megadta a kellő löketet egész életemre ahhoz, hogy ha bottal is a kezemben, de úgy éljek, mintha nem is lennék mozgássérült. Fiatal nőként előfordult, hogy az akkori párom egy kiránduláson hátrafordult, hogy Ági, miért maradtál le, megfeledkezett arról, hogy kicsit sántán és bottal közlekedek. Ez valójában jó érzés volt, nem sértő. Ennyire természetesen viseltem mindig a sántaságomat.”
Kislánykori álma azonban, hogy táncosnő lesz, szertefoszlott, az élet más szép és néha fájdalmas kalandokat tartogatott számára. Talán tudták ott fönt, hogy örök jókedvével és optimizmusával mindennel megbirkózik.
Fiatalon megözvegyült
Húszévesen beleszeretett egy olasz fiúba, egybekeltek, és egy toszkán kisvárosban telepedtek le, ahol Ági csak háziasszony volt. Örült, amikor teherbe esett, kiderült ikreket vár, de a babák sajnos nem maradtak meg. 30 évesen pedig eltemette a férjét, aki egy váratlan szívprobléma következtében hunyt el. Nem sokkal később hazaköltözött, s kamaszkori barátja, aki mindig is szerelmes volt belé, felvette vele a kapcsolatot, ővele kezdett új életet, de nem házasodtak össze.
„Nem akartam a Pazzagli nevet elhagyni” – indokolja meg a miértet Ági, aki megint csak ikergyermekekkel lett várandós. Végül egy babája született csak, Fanni, akit három év múlva Rebeka követett. Szép családi életet éltek, ám sajnos a párja négy éve elhunyt.
Ági kihasználta, hogy autodidakta módon tökéletesen megtanult olaszul, s amikor hazaköltözött Toszkánából, a megfelelő iskola elvégzése után tolmácsként, szinkrontolmácsként, fordítóként dolgozott.
„Tolmácsoltam a Parlamentben állami látogatás során, konferenciákon, máskor egy új gyári gépsor műszaki leírását fordítottam, és mindezzel igen jól lehetett keresni. Végül egy bankban dolgoztam, onnan mentem nyugdíjba.”
Közben vezette a háztartást. főzött, mosott, nevelte a lányait, utazott, társaságba járt, szórakozott. Egyvalamit nem csinált, nem táncolt. „Úgy véltem a tánc az ép embereké, nem tudtam elképzelni, hogy bicegve, bottal táncoljak… Mégis az egész életemet aktívan éltem, de a gyermekbénulásnak van egy utózöngéje, amit poszt-polio szindrómának hívnak. Az izomgyengeség mellett még idegelhalással is jár, így egyre nagyobb szükségem lett a kerekesszékre. Nem otthon, hanem nagyobb terekben, például bevásárlóközpontokban. Ma még mindig meg tudok tenni pár lépést nélküle, például fogom, beteszem az automata sebváltós kocsiba, volán mögé ülök, és indulok a dolgomra.”
Még az Operaházban is fellépett
Amikor ellátogatott abba a bizonyos csoportba, ahol aztán hastáncolt, Ági 62 éves volt. „Két csapatban is táncoltam, de hamar kiderült, hogy szólista egyéniség vagyok. Aztán megismertem az edzőmet, Jegonyán Okszánát. Ő teremtette meg Magyarországon a kerekesszékes versenytáncot, engem pedig csodálatos koreográfiákkal ajándékozott meg. Másfél évet versenytáncoltam, ez idő alatt kétszeres magyar bajnok lettem, és rangos nemzetközi versenyeken is jó helyezéseket értem el” – mondja széles mosollyal, s azt is, hogy a versenytánc kemény világ, nem az ő lelkének való, és az állapota sem engedte tovább a próbákat. De a táncot nem hagyta abba, sőt a kombi táncba is újult erővel vetette bele magát.
„Ez egy improvizációs tánc, megkapjuk a zenét, és a partneremmel, Kelemen Lászlóval megbeszéljük a nyitó- és a zárómozdulatot, a kettő között pedig improvizálunk. Az még fontos, hogy ne fogja a kezemet, mert így nekem is jobb, a széket is kell, ugye, mozgatni, a tánc pedig sokkal szebb szabad kézmozdulatokkal.” Ági tehát, aki korábban kedvencével, Bizet Carmen című operájából a Habanera áriára táncolva nyert bajnokságot, egy éve már Lászlóval tangózik, és sok meghívást kapnak, szerepeltek tévében, művelődési házakban, sőt az Operaházban is a WHO, az ENSZ Egészségügyi Világszervezetének konferenciáján is.
„Jó érzés volt az Operában fellépni a bennem lévő exhibicionista nőnek és annak a kislánynak is, aki egykor táncosnő szeretett volna lenni. Csodás volt, még ha nem is a nagyszínpadon, hanem egy különteremben adtuk elő a produkciónkat. De hogy meddig siklok még a kerekesszékkel a parketten, ki tudja. Hetvenéves vagyok, talán ideje abbahagyni, hiszen már itt van az újabb kaland az életemben, a nagymamaság. Az elmúlt másfél évben három unokám született.”
Az unokái is ikrek
Ági soha életében nem unatkozott, még a tévé előtt is köt, s ma is vállal fordítói munkákat. Közben segít az unokái körül. „A nagyobbik lányomnak ikergyermekei vannak, Bence és Izabella 17 hónaposak. Amikor születtek, nálam laktak a szüleikkel, mert épp felújították az otthonukat. Örömteli, de strapás két kisgyermek gondozása, és tudom, elkel majd a segítségem a jövőben is. És ott van a legkisebb unokám, a 10 hónapos Olivia, akinek szintén nem fogok kimaradni az életéből.”
Szöveg: Szabó Csaba
fotó: Ambrus Marcsi, Privát
