A Kossuth- és Jászai Mari-díjas színésznő 1914-ben született Budapesten. A színjátszás élménye kiskorában beleivódott: onnantól, hogy a szomszéd lány áthívta színházasat játszani, darabokat írt a barátaival, amelyeket a környéken élő gyerekeknek adtak elő.
Az iskolai ünnepségeken rendszeresen ő szavalt, vagy énekelt. Lukács családja is szerette a zenét, a színházat, minden hónapban egyszer zenedélutánt tartottak, és tizenhárom évesen az Operába is elvitték – írta a nemzetiarchivum.hu.
Apáca, vagy színésznő
Az élmények hatására Lukács bejelentette, vagy színésznő lesz, vagy apáca. De azt is megígérte, hogy csak akkor lép a színi pályára, ha a Nemzeti Színházban játszhat. A tehetséges lányt elsőre felvették a Színművészeti Akadémiára, ahol első szerepe Machbeth boszorkánya volt, de már rögtön az első fellépést követően az igazgató felajánlotta neki Lady Macbeth szerepét.
Lukács egy nap alatt megtanulta a szöveget és a sikeres előadások után szerződést is ajánlottak neki a Nemzetiben. Élete végéig játszott a társulatban, s közben vendégművészként fellépett az Operaház, az Erkel Színház, a Zeneakadémia és a Budapesti Kamaraszínház színpadán is.
A színház „örök Évája”
Olyan legendás szerepekben tűnt fel, mint az Éj királynő a Csongor és Tündében, Jelena a Ványa bácsiban, Gertrudis és Kleopátrában, Lady Milford az Ármány és szerelemben.
A legnagyobb szenvedéllyel Évát játszotta Az ember tragédiájában. Többször mesélte, hogy Éva lett számára az örök nő, akinek példája segítette a többi szerepének kibontásában, értelmezésében.
„Úgy játssza Évát, hogy élesztője Ádám áloméleteinek, szépséget, költészetet sugároz, szerepeket játszik és közben Éva marad”
– írta róla Gyárfás Miklós.
A sikeres darabot két évre betiltották a politikai helyzet miatt, és mivel a színésznő nem volt hajlandó belépni a kommunista pártba, a Nemzetibe sem tehette be a lábát. A kényszerszünet után végül majdnem negyedszázadon át bújt az örök nő „bőrébe”, különböző rendezői változatokban. Miután 1964-ben lebontották a Nemzeti Színházat a Blaha Lujza téren, már nem vállalta a szerepet.
„Azt a Tragédiát, amit én játszottam, a Nemzetivel együtt lebontották”
– fogalmazott. Lukács életében annyira fontos volt a színház, hogy állítólag hazavitt egy nézőtéri széket, pár díszlettervet és egy rozettát is az egyik páholyról emlékbe. Évát azonban sem tudta teljesen elengedni: a drámából írt pódiumműsorban idézte tovább az örök nő szavait.
A Nemzeti Színház pedig azóta is őrzi az emlékét: a főbejárat bal oldalán, a 16 méteres oszlop tetején a mai napig látható a mészkőből faragott mellszobra. A jobb oldali oszlopon pedig az Ádámot játszó Básti Lajos kapott helyet.
Ezt olvastad már?
Magyar nyugdíjasként nehéz elhinni ezt az összeget: ennyit kapnak havonta az osztrák idősek
Úgy élt, hogy a színpadon kívül is felnézhessenek rá

Lukács Margit a színpad mellett több filmben (Szegény gazdagok, Mágnás Miska, Te rongyos élet) és a tévében is feltűnt, rengeteg hangjátékban szerepelt, és ő szinkronizálta többek között a Hófehérke és a hét törpe című Disney-rajzfilmben a gonosz királynőt, valamint Marlene Dietrichet is.
A színésznő nagy alázattal formálta meg a rá bízott szerepeket, és úgy gondolta, kötelessége úgy élni, hogy a színpadon, és az életben is felnézhessenek rá.
„Elfáradni csak előadás után szabad, s az előadás számomra addig tart, amíg élek”
– vallotta a színésznő, aki életének utolsó éveit egy budapesti színészotthonban töltötte, majd hosszú betegeskedés után 2002-ben távozott az élők sorából.
A színház volt az egy és örök társa
Lukács Margit magánéletéről keveset tudott a közönség. Soha nem ment férjhez, és gyermeke sem született, szerelmeiről pedig nem beszélt a nyilvánosság előtt. Nem tartozott azok közé a művészek közé, akik beengedték az újságírókat az otthonukba vagy részletesen meséltek a kapcsolataikról.
Ezt a határt következetesen meghúzta maga körül. Kollégáival ugyanakkor szoros kapcsolatokat ápolt, a Nemzeti társulata valódi közösséget jelentett számára. A róla fennmaradt visszaemlékezésekből egy olyan nő képe rajzolódik ki, aki tudatosan választotta a színpadot életformának.
Nem a férjéről, családi botrányairól vagy nagy szerelmeiről szóltak a hírek: a magánéletének azt a részét, amely valóban csak rá tartozott, megtartotta magának.



