Az új év első percének pohárcsengető kacagásába belesírt Mondok Nándika, az újszülött, 1961 első újszülöttje. Nándika az óév temetése után fél perccel, elsőnek sietett kopogtatni az élet kapuján a XXII. kerületi tanács szülőotthonában. Jövetelének időpontját az Egészségügyi Minisztériumhoz érkezett bejelentések alapján állapították meg, s a róla szóló hivatalos jelentés tömör és szűkszavú: „Az inspekciós orvosnő – dr. Bodó Irma szerint – a szülés gyors és sima lefolyású volt. Anya és gyermeke jól érzik magukat.” (…) Az ország első ilyen újszülöttjének az Állami Biztosító 20 000 forintos életbiztosítási kötvényt ajánlott fel. Nándika tehát kötvénytulajdonos lett, Fehér Sándor vezérigazgató-helyettes bácsi adta át a boldog mamának. A Nándorrá érő Nándika 18. születésnapján veheti fel az összeget – így jegyzik a korabeli szilveszteri krónikák történetünk főhősének: Mondok Nándornak a születését. Ezekben a krónikákban hosszú heteken át kutattunk, míg rábukkanhattunk a nevére, majd azokra az adatokra, amelyek már az ő Balaton-parti takaros házának portájáig vezettek bennünket. Azt ugyanis több mint fél évszázadon át nem tudta senki, hogyan alakult azóta a fiúcska élete. Egészen mostanáig!
„Apámat soha nem ismertem”
Pedig már Nándi születésének körülményei is meglepően sok titkot rejtenek, hiszen minimum furcsa, hogy egy tősgyökeres tapolcai lurkó miért éppen a budaesti XXII. kerületben látja meg a napvilágot?! „Mert abban is különböztem a többiektől, hogy szerelemgyerekként érkeztem, ami akkoriban még meglehetősen rossz fényt vetett egy családra – kezdi a ma már 57 esztendős férfi, miközben a régi képeket mutogatja nekünk. – Anyukám szemtelenül fiatal, mindössze 18 éves volt, amikor születtem. A Danubius Szálló titkárságán dolgozott, apám pedig katonatisztként került Tapolcára, ahol összeismerkedtek. Innentől viszont már csak annyit tudok, hogy valami oknál fogva én meglettem, ő pedig mégsem maradt az életünk része. Soha nem ismertem őt! Mutter nem szívesen mesélt ezekről az időkről, főképpen, hogy velem a szíve alatt Pestre, az ott élő anyai nagybátyjához kellett szöknie a nagyapám haragja elől, aki csak akkor enyhült meg, amikor pár naposan először meglátott. Utána viszont már az ő és a család szeme fénye voltam, így – bár nem voltak jómódúak – ők és az élet egyaránt elkényeztettek. Mindent megadtak nekem, pedig az Állami Biztosítótól is rendre olyan ajándékokat kaptam, amikre minden korombéli irigykedett. Nekem például már akkor olyan távirányítós tankot hozott az ÁB-Mikulás, ami még a vízen is tudott járni, és amilyennel talán még a párttitkárok csemetéi sem játszhattak. Még szép, hogy végtelenül boldog gyerek voltam. És persze szemtelenül rossz is – fűzi hozzá nevetve a jókedélyű mackó. – Volt, hogy megszöktem az óvodából, de közben fennakadtam a kerítésen, ami úgy karcolta végig a nyakam, mintha elvágták volna. Így amíg én örömmel szaladtam anyámhoz, hogy végre láthatom, ő ’majd szívszélütést kapott a látványtól. De sokat fájt a feje miattam, ahogyan a többieknek is…”
Különös szilveszter
„Egyebek között ennek a makacs természetnek köszönthető az is, hogy 14 éves korom óta a magam ura vagyok. A tapolcai ének-zenei általános iskola után Ajkára kerültem ipariba, de azt már nem fejeztem be, mert dolgozni akartam. Először felmentem az Újpesti Gyapjúszövőgyárba segédmunkásnak, aztán a folyamszabályzókhoz kerültem, és matróz lettem. A Dunán kotortunk, ami jó pénzt fizetett abban az időben. Izgalmas és bohém évek voltak azok! A haverokkal jártuk az éjszakát; minden buliban benne voltunk – nosztalgiázik Nándi, akinek élete 1979 szilveszterén vette a következő nagy fordulatot. Azon az éjjelen ugyanis, nem csak a nagykorúság, de a nagy szerelem is beszökött az életébe. „Akkor ismertem meg Anit; ő volt, aki megszelídített. A bátyja jó barátom volt, és magával hozta, hogy együtt búcsúztassuk az óévet, amiből aztán egy új élet kezdete lett.” „Tény, hogy kevés olyan jóképű fickó volt Tapolcán akkoriban, mint Nándi, én mégsem ezért szerettem bele – vág közbe a bújós Ani, akiről látszik: igazi tyúkanyó típus. – Tudtam róla, hogy balhés, de éreztem: közben akkora szíve van, hogy az egész világ elférne benne. Megbeszéltük, hogy másnap találkozunk, azóta 38 közös szilveszter röpült el.”
„Volt egy álmunk…”
Közben persze ne felejtsük el azt sem, hogy Nándi ezután az éjszaka után nemcsak Ani szívével, de az egykor letétbe helyezett 20 000 forinttal is gazdagodott. „Mondhatnánk, hogy az adta az alapot a jövőnkhöz, de nem így történt; elszórtuk minden jóra. Egy kisrádiót biztosan vettünk belőle, és varrattunk néhány ruhát is; a többit elmulattuk. A közös életünkért már keményen megdolgoztunk. Nándi nemzetközi fuvarozó lett, egész Európát bejárta, én ’81-ben végeztem bolti eladóként, azóta a helyi ABC-ben dolgozom, és várom őt haza” – meséli az asszony. „Kétkezi munkával mindent fel tudtunk építeni, egy kivétellel, hiszen, ami hiányzik, az a család, de azt az egyet nem adta meg az élet. Számtalanszor próbálkoztunk, mesterségesen is; temérdek helyen jártunk – hiába. Nem vált valóra az álmunk, hogy a saját – még ha nem is ÁB – babánkat tarthassuk a kezünkben – sóhajt fel szomorúan Nándi, miközben szelíden végigsimítja felesége karját, pedig ő nem az a bújós típus. – Rossz volt látni, hogy fáj neki. Egyszer volt, hogy felcsillant a remény, de aztán mégse – mondja. – Az élet azonban kárpótolt minket, hiszen a barátaink révén mindig lehetett a közelünkben olyan gyerek, akiket kényeztethettünk. Ők persze már felnőttek az évek alatt, de a legfontosabb, hogy mi még mindig itt lehetünk egymásnak. Éppen ezért a jövő évtől nem vállalok több külföldi munkát sem, így nemcsak szilveszter éjjel, hanem már mindig együtt leszünk!”
Az első, de nem az egyetlen
A beszélgetés közben az is kiderül, az évtizedek alatt nem mi voltunk az egyetlenek, akik megpróbáltak rálelni az ország első ÁB-bébijére, ám az igazihoz, Nándihoz mindeddig senki nem jutott el. „Olyanokkal korábban magam is találkoztam a híradásokban, akikről azt állították, hogy ők az elsők, közben meg nem. Volt, hogy a főcím után Ani megjegyzete, figyeljek, mert benne leszek a tévében, amire azt feleltem: meglepődnék rajta, hiszen előtte ülök — idézi fel Nándi. „Ha jól emlékszem, akkor épp az eggyel utánam születettel készítettek interjút. Megfordult ugyan a fejemben, hogy szólok, tévedtek, de aztán mégis hagytam az egészet.”
