Körmendi Ferenc nyugdíjas vasutas a szolgálati lakásában fogad minket, és már a lépcsőházban elámulunk. Fából ácsolt csigalépcső vezet a magasba, vagy talán a múltba, mert a falon hímzések, gobelinek, rozsdásodó használati tárgyak, különös formájú üvegek hevernek decens rendetlenségben. A falakon fotográfiák az első és második világháború körüli időkből, s körbe mindenütt az ország legszebb épületei, makettből. De nem holmi műanyagból, hanem gyufák százezreiből összeragasztva, lakkozva. Amikor Irinyi János 1836-ban feltalálta a robbanásmentes gyufát, nem sejthette, hogy az apró fadarabkákkal nemcsak meleget lehet csiholni, hanem belőle templomot vagy pálya-udvart is építeni.
A család tehet mindenről
Ferenc 1962-ben tizenkét éves volt, amikor a technikatanára segítségével egy gyógyszeres szekrényt fűrészelt össze. Apró lukakat kivágni gömbfűrésszel embertelen nehéz feladat. Nevetve mondja, ha van lélekvándorlás, ő biztosan műbútorasztalos volt valaha, annyira szereti a fát. Az, hogy vasutas lett, a rejtőzködés egy formája. Tehetségét egyértelműen a családból hozta, mert hobbiként az egyik nagymamája többméteres halasi csipkéket horgolt, a másik meg kalocsai mintákat hímzett. A mamája a férjével gobelineket varrt, amin urak és hölgyek kutyákkal szarvasra vadásznak, de Szinyei Merse Pál Lilaruhás nőjét is megvarrták. Nővére meg az un. Richelieu-féle gépi hímzésben van otthon. Lánya ügyesen rajzol, orvosi várótermekbe festett a gyerekeknek rajzfilmfigurákat. Macerás munka mind, de a gyufafejektől megfosztott fadarabkák is végtelen türelmet kívánnak. Neki az meg bőven van, hisz például a Parlamentet hét éven át, a téli hónapokban rakta össze közel 300 ezer gyufából, napi négy-öt óra bíbelődéssel. Az élet meg hosszú, így elkészült már a szegedi Fogadalmi templom, a gödöllői Grassalkovich-kastély, a nagymágocsi Károlyi-kastély, a Nyugati pályaudvar, az Operaház, a Szent István-bazilika is. De hogyan is kezdődött?
Eiffel-torony kisfröccsért
A katonaságnál az okos lustaság jutalma volt a makettezés. Aki aludt vagy az ágyán pihent, arra azonnal lecsaptak, míg akinek dolga volt, azt nem piszkálták. Egy barátjával ekkor kezdett neki a magaslesek és az Eiffel-tornyok fabrikálásához, emiatt békén is hagyták, sőt borra valóért a többieknek eladták. Ma már képtelen lenne pénzért megválni a „gyerekektől” – így hívja a műveit –, amik mindig körülötte vannak. Ha kiállításra viszi őket, érzi, hogy üres a háza, csak azért nem sír utánuk, mert mindig hazatalálnak. Nem gondolja, hogy múzeumban lenne a helyük, később is családban maradnak, a vér szerinti gyerekeire hagyja ezeket a gyerekeit.
Fejben dől el minden
Amikor két gyufát összeragaszt, akkor tekinti elkezdettnek a munkát, de ezt rengeteg tűnődés, tervezés előzi meg fejben. Szerinte minden a fantázián múlik, mert igaz, hogy alaprajzok, tervrajzok és fényképek százai segítik ebben, a famakettezésben szinte lehetetlen a menet közbeni korrekció. Arra még van ereje, hogy a gyufák milliméter-különbségeit áthidalja, félbevágja, majd újra felezi, de „csalni” nagyon nehéz. Faragasztó helyett technokolt használ, és fának Korona gyufát, mert ezek között nincs akkora eltérés. Az ujjai ehhez vastagok, ezért szikét, orvosi csipeszt, borotvakést és két zsákvarrótűt használ hozzá,
és LED-es lámpákat, mert miután minden részletet megmunkál, látni is nehéz azt. Valóban, a Nyugati pályaudvarba ha bekukkantunk, még a vasúti sínt lezáró bakok is ott sorakoznak. Vasutasként ennél sok támogatást kapott, csak azt kérték tőle, míg fényképez, jegyzetel, ne üsse el őt a vonat. Máskor falakba ütközött. Élete álma volt a budai királyi várat a Halászbástyával és a Sándor-palotával kirakni, de nemzetbiztonsági okokra hivatkozva elzavarták. Hiába, a terrorizmustól való rettegés az ő életébe is beleszólt. Ma már könnyebb a helyzete, a szegedi gyufagyár fej nélkül adja neki a gyufát. Szerencséje volt, az igazgató titkárnője bekapcsolta a telefonját, és szeretettel fogadták. Régen megszenvedett a foszforral, hisz azokat is le kellett kaparnia. A világháló is a segítségére sietett, mert így nem lehetetlen az alaprajzokhoz hozzájutni. Most nagyon izgatott, örül annak is, hogy leesett a hó, mert úgy döntött, hogy itt az ideje, hogy megcsinálja a Vajdahunyad várát. Pironkodva vallja meg, hogy életét kilencven százalékban a szenvedélyeinek szánta, de volt hozzá türelme. Ha nem két apró fadarabot illeszt össze, a folyóparton szeret ülni, és 08-as damillal könnyedén fog egy vödörre való kárászt. „De nem vagyok horgász, mert én annyira szeretem őket, hogy meg is eszem. Hál’ istennek, hogy nincsenek fából.”
Türelmes ember
Körmendi Ferencnek két házassága volt. Élete nagy szerelmét a halál ragadta el idejekorán, a második meg nem volt szerencsés. Annak örül, hogy három gyermeke született ebből. Szerinte a fiai csak örülhetnek annak, hogy ő mindig türelmes ember volt. Nem szeretett soha vitatkozni, mert bízott abban, hogy hosszú távon minden kiderül.
