Egy óriási kutya fogad minket a Vas vármegyei, dukai porta kapujában. A feje a karomat súrolja, amolyan „emberevő fajta”, de Pipacs örömmel üdvözöl minket, és mindent megtesz azért, hogy néhány simogatást bezsebeljen. Viktorral körbejárjuk a régi téesz-major területét, ahol jelenleg tizennégy, többségében idős ló éldegél néhány fiatal, jó karban lévő versenylóval.
„A lovak általában maximum 25-26 évig élnek, ám itt volt olyan, akit 32 évesen kellett elaltatni, de a legtöbb állat általában betölti a harmincat” – mondja Viktor, majd meg is érkezünk az ő „babájához”, Néróhoz, aki türelmesen várakozik a karám előtt kikötve. A fiatal trükklovas leginkább Néróval dolgozik, de olyan persze előfordul, hogy külföldön más lovat kell megülnie. Bár azt mondja, nagy különbség van a sportlovak és a hobbilovak között, előbbi olyan mozgásigénnyel bír, hogy nem könnyű megmaradni rajta.
„Ha valaki nem ebben a szakmában dolgozik, annak ez egy kényelmes lovacskázásnak tűnik, de valójában egy nagyon megterhelő munka. Mondjuk, az is igaz, hogy közben magamat is fejlesztem, leginkább az egyensúlyérzékemet és az állóképességemet tréningezem” – meséli Viktor, aki olyan szépen néz Néróra, mint szülő a gyermekére.
„Természetesen én vagyok a főnök a kettőnk viszonyában, hiszen a trükklovaglás egy rettentően veszélyes műfaj. Amikor együtt dolgozunk, neki is százszázalékosan ide kell figyelnie, mert mindkettőnket nagy baj érhet, de leginkább ő van kitéve a veszélynek. Ha mondjuk, úgy lesérül, hogy nem tud többet lábra állni, akkor az az életébe is kerülhet.”
Hét hónapig nem látta hű társát
Viktor a magyarországi trükklovaglás egyik legkiemelkedőbb szakembere, és külföldön is elismerik a nevét, tudását. Nemrég Olaszországban és Németországban lépett fel, ahol idegen lovakkal kellett dolgoznia. Természetesen ehhez a munkához is profi szakemberként alkalmazkodik, de Nérót egyetlen ló sem pótolja.
Hét hónap volt a leghosszabb idő, amit a kedvence nélkül töltött, és saját bevallása szerint sírt örömében, amikor újra találkoztak. Az egyébként győri férfi tizennégy éve lovagol, és több millió óraszámú gyakorlás áll mögötte, pedig eredetileg gépészeti szakközépiskolát végzett. De hogy lesz egy gépészből trükklovagló?
„Az első osztályban kezdtem néptáncolni, majd átjelentkeztem a társastáncra. A tanárom többet látott bennem, mint az átlag gyerekekben, és elhívott a saját csapatába. Szerettem táncolni és tehetséges is voltam benne, és közben a parkour is bekerült az életembe. (Ez egy olyan extrém sport, amelyben akadályokon keresztül kell eljutni egyik pontról a másikra, minél gyorsabban, akrobatikus ügyesség és atletikus képességek különleges ötvözetével – a szerk.) Több táncos versenyen is részt vettem.
Az egyik fellépésünk egy lovasfarsangon volt, ahol az ottani lovardavezetőnek annyira megtetszett, amit csináltunk, hogy azt mondta, mi lenne, ha ezeket az elemeket lovakon végeznénk el.
Így csöppentem bele a lovaséletbe, majd benne is ragadtam” – teszi hozzá mosolyogva a szakképzett kaszkadőr, lovas gyalogos és autós kaszkadőr, aki bokszol, és bármilyen szúróeszközzel is bármit képes eljátszani a kamera előtt.
Hollywoodi sztárokkal forgatott
Viktor a Jackie Chan-filmeken nőtt fel, nagy vágya a hongkongi színésszel játszani, ami bármikor teljesülhet, hiszen több sztárral is dolgozott már együtt, egészen nagy hollywoodi produkciókban. Többek között szerepelt a Napóleon című háborús akciófilmben Joaquin Phoenixszel, de Robert Pattinson dublőrét is ő alakította A Király című történelmi drámában.
Az utóbbi film forgatása sok erőt és kitartást kívánt tőle: míg reggel az egyik csapatban támadt, délután már a másik banda résztvevőjeként kellett beállnia. Rettentően sajnálja, hogy mostanában ritkábban lehet látni Colin Farrellt a filmvásznon, aki igazi példakép számára. Vele egy kocsmai verekedés jelenetben került össze egyszer.
Elájult a szörny-jelmezben
Henry Cavill-lel is játszott a Vaják című, Magyarországon forgatott Netflix-sorozatban. Felidézte azt az epizódot, amiben egy rémisztő szörny, az úgynevezett striga bőrében kellett hosszú órákon keresztül mozognia.
„A lény maszkja motorikusan mozgott, a szeme, a szája, mindene. Két héten keresztül, naponta tizenegy órát töltöttünk ebben a jelmezben. Egyszer egy egész napos munka után visszahívtak egy jelenetre. Hiába tudtam nagyot ugrani, mégsem mutatott elég jól, többször meg kellett ismételni. Addigra már eléggé kimerültem. Mivel nem a saját jelmezemben kellett beállnom, az egész rettentően szűk volt, nyomta a mellkasomat, és az orr része is feljebb esett, szóval túl sok levegő sem jutott be.
A végén már csak egy lépcsőn kellett volna lesétálni, de egyszer csak elájultam. Arra eszméltem, hogy tépik le rólam a jelmezt, és vizet locsolnak az arcomra, majd mentő száguldott velem a kórházba.
Szerencsére nem lett nagyobb baj, de visszagondolva elég furcsán nézhettem ki a kórházi ágyon feketére festett arccal, koszos testtel. Az viszont biztos, hogy akármennyire is fárasztó egy-egy ilyen helyzet, soha, semmiért nem cserélném el ezeket az élményeket. Nekem ez az utam, és persze Néró, aki hozzám tartozik.”
Csontkovács dolgozik Néróval
A sérülések elkerülése érdekében Nérónál mágnesterápiát is alkalmaznak. És jár hozzá egy kiropraktőr, aki alaposan átropogtatja. „Amennyit ő ad nekem, nekem is pont ugyanannyit – ha nem többet – kell visszaadnom neki, hogy sok-sok évig tudjunk együtt dolgozni. Nyilván ezek nem olcsó mulatságok, de ennyivel tartozom neki” – teszi hozzá a büszke lovas.
Fotó: Ambrus Marcsi
