Izgatottságot inkább a kísérő szülőkön fedeztem fel, a gyerekek már inkább szabadultak volna. Ám egyszer csak elhangzott egy jól ismert mondat: „Apa, a hálózsákom otthon maradt!” Apuka még kellő nyugalommal válaszolt: „De megkérdeztem, amikor indultunk, hogy minden megvan-e.” Nem akartam illetlenül tovább hallgatózni. A lábam tette a dolgát, de a gondolataim visszaröpítettek azokba az időkbe, amikor hasonló pillanatokat én is megéltem.
Időnként jött a telefon vagy az sms: „Mama, otthon maradt a tornacuccom…” „Mama, otthon felejtettem a matekkönyvet…” Ilyenkor bosszúsan morogtam valamit, de mindig vittem utánuk a dolgokat, hiszen nem akartam, hogy hátrányuk legyen emiatt, és azt sem, hogy úgy érezzék, cserben hagytam őket. Vajon jól tettem-e? Ma már azt mondanám: ha valamit otthon felejt a gyerek, ne rohanjunk rögtön megmenteni. Tanuljon meg felelősséget vállalni a tetteiért, érezze meg a következményeket.
Nincs szigor
Persze ezt a „terelgetést” szeretettel tenném, nem szigorral. Például egy otthon maradt tornacucc miatt kimarad egy óráról, de legközelebb biztosan jobban figyel, és megerősödik benne, hogy ő maga felel a holmijáért. A mi szerepünk ilyenkor nem a „mentőangyalé”, hanem inkább az, hogy előtte segítsünk rendszert teremteni: legyen egy listája, amit indulás előtt átnéz. Vagy hagyjuk, hogy ő pakoljon, és csak diszkréten ellenőrizzük.
De valljuk be, hogy olykor velünk, felnőttekkel is előfordul valami hasonló. Azért mesélem el ezt a kis történetet, hogy ne a szigorú anya képe maradjon meg rólam a kedves Olvasóban. Egyik alkalommal kapkodva készülődtem, időre kellett mennem egy fontos megbeszélésre. Amikor kiszálltam az autóból, és elindultam, valahogy bicegős lett a járásom. De mert siettem, nem foglalkoztam vele. Mikor beszálltam a liftbe, lenéztem a lábamra, és dermedten láttam, hogy felemás cipőben vagyok! A bicegést is a sarokmagasság különbsége okozta. Nem volt kit ugrasztanom, hogy hozza utánam a fél pár cipőt…
Az önállóság tanítása tehát fontos – de néha jólesik bevallani, hogy mi sem vagyunk hibátlanok.
Szeretettel: Judit
Endrei Judit többi írását ide kattintva tudod elolvasni.
