Hányszor mondtuk már ki halkan, magunkban, hogy jó lenne a nyakunkba venni a világot? Aztán a legtöbbször jön a gyors, szinte automatikus gondolat: ez már nem nekem való. B. Lukács Andrea – becenevén Andy – is ismerte ezt a hangocskát, de 67 évesen úgy döntött, nem hallgat rá többet. Ma szinte havonta váltogatja az állomáshelyét a nagyvilág különböző tájain.
„Amikor a barátaimnak elmeséltem, hogy egy ideig digitális nomádként szeretném járni a világot, öt percen belül a nyakamba zúdultak a negatív kommentek – meséli. – Volt, aki arról győzködött, hogy 60 felett már nem erre vágyik az ember, vegyek inkább egy vidéki házat, nyugodjak le. Én viszont nem éreztem, hogy csak azért, mert elmúltam 65 éves, le kellene szállnom a porondról.”
Andy 21 éves kora óta autoimmun betegséggel él, a korai prognózisok szerint jóval korlátozottabb élet várt rá. Egyetemista korában egy egyéves iraki arab nyelvi ösztöndíjat is el kellett emiatt engednie.
„Akkor azt éreztem, hogy egy ajtó bezárult. Most valahol ezt is pótolom – csak másképp, de talán még szabadabban” – meséli. Montenegróban nemrég egy félnapos hegymenet után még egy patakon is átmászott, hogy levágjon egy kanyart. Az idegenvezető meg is jegyezte, milyen jó kondiban van.
Nem milliomosként, hanem okosan
Andrea elmondja: bár nem minimálnyugdíjból él, minden útját alaposan át kell gondolnia úgy a szervezés, mint a pénzügyek terén. A munkája olyan, amit bárhonnan el lehet végezni: kisebb vállalkozásoknak segít ügyfeleket találni, és mentorál – laptopról, bárhonnan a világból. Amíg van internet, van munka. Amíg van munka, van út.
„Bármilyen kis lyuk megfelel nekem, elférünk benne a hátizsákommal meg a kabinbőröndömmel – mondja nevetve. – Csak legyen ablaka, és legyen jó a közlekedés.” Az étkezést sem bízza a véletlenre: szinte mindenhol maga főz.
„Egyrészt drága lenne állandóan étterembe járni, másrészt nem fér bele, hogy egy rossz ebéd után orvosi okokból napokra kiessek” – érvel. Az egészségügyi kérdésekre is gondolt: a kék EU-s egészségbiztosítási kártyán kívül platinum kártyához kapcsolt biztosítással is felszerelkezett:
„Az én koromban már szükség van rá, hogy ha baj van, helyben is orvoshoz tudjak fordulni.”
Ez is érdekelhet
Ma már a telefon is segít tolmácsolni
Az első utak nem teltek eseménytelenül.
„Az elején rendszeresen elestem – mindig akkor, amikor siettem valahová. Megbotlottam, repültem én is, meg a telefonom is – az állvány darabokban, a mobil valahol külön… és mindig akadt valaki, aki felszedett. Szerencsére megúsztam komolyabb sérülés nélkül” – mesél a kezdeti nehézségekről.
Nem tagadja: nyelvtudása és korábbi, sokszor nemzetközi környezetben zajló munkái megkönnyítették, hogy utazni kezdjen. Ám akkor is feltalálja magát, ha épp nem beszéli a helyi nyelvet. Montenegrói idegenvezetője csak szerbül tudott – egymás nyelvéből egy szót sem értettek. Az okostelefon fordítóalkalmazásával társalogtak.
„Remekül megértettük egymást, és különleges helyekre vitt el. Sokan azt gondolják, nyelvtudás nélkül nem lehet nekivágni a világnak – egy telefon azonban mindig van a zsebünkben, arra pedig letölthető egy fordítóprogram. Az egyik spanyolországi állomáshelyemen, Benidormban azt mondták, fél óra alatt fel lehet jutni a hegytetőn álló kereszthez. Nekem majdnem két óra volt – igaz, közben vagy kétszáz képet készítettem, mert nem tudtam betelni a látvánnyal.
A tenger kéksége, a sziklák, az apró öblök… Végül felértem. Csak kicsit más tempóban”
– meséli.
Ám az is előfordul, hogy a bizonyítás hajtja. A montenegrói Kotorban egy utazási irodában az ügyintéző végigmérte, és közölte: inkább ne menjen fel a citadellához, maradjon az óvárosban sétálni.
„Ennél több nem is kellett. Elindultam felfelé. Útközben egy fiatal nő megveregette a vállamat, és csak annyit mondott: respect” – meséli.
Tavaly Spanyolország, Montenegró, Párizs volt az úti cél. Idén a zebegényi és tihanyi itthoni állomás, majd Róma után már a következő útra készül, ezúttal a tengerentúlra – szálláskeresés közben ugyanis megismerkedett az interneten egy hasonló korú kanadai hölggyel, akinek épp volt kiadó szobája.
Addig megy, amíg csak lehet
„Egy hónapnál többet nem töltök egy helyen, mert akkor már kötődni kezdek, azzal pedig elvész ennek az életformának a lényege – mondja Andrea, akinek felnőtt gyermeke külföldön él. – A fiam tudja, hogy ha unokám lesz, egy szavába kerül, és máris ülök a repülőre, megyek segíteni.”
Addig viszont ragaszkodik a változatossághoz. Tudja, hogy ez az életmód nem tart örökké, ezért tudatosan figyel az egészségére: sokat mozog, kiegyensúlyozottan étkezik.
„Nálam a 8-10 óra alvás nem luxus, hanem szükséglet. De ha ébren vagyok, mindig menni kell, csinálni valamit – néha azt mondják, olyan vagyok, mint egy mérgezett egér. Lehet benne valami” – teszi hozzá nevetve.
Andrea egy Facebook-csoportban számol be az élményeiről, és igyekszik megszervezni maga köré a hasonló korú utazók és érdeklődők közösségét. A „65 and Over Senior Digital Nomads” címet viselő oldalra a világ minden tájáról érkeznek az idősebb világjárók, akikkel az élmények mellett gyakorlati tudnivalókat is megoszt.
A szálláskeresés buktatói
Az utazás szervezése nem mindig zökkenőmentes: Andrea belefutott már potenciális csalókba is, és ahogy mondja:
„A szállás értékeléseit is alaposan el kell olvasni, mert van, hogy csak ezekből derül ki, a szobának nincs ablaka, vagy a tengerre néző kilátás azt jelenti: ha a terasz sarkából nagyon kihajolok, esetleg látok egy picit a vízből az utca végében” – ad gyakorlati tippeket.
Egy új helyre érkezve még ma is van benne egy kis feszültség.
„Akkor lélegzem fel igazán, amikor bent állok a lakásban – jó a kapunyitó kód, tényleg olyan, mint a képeken, nem vertek át, ez mindig egy kis megkönnyebbülés.”
Persze nem mindig minden tökéletes. Decemberben például egy megfázás és zajos szomszédok miatt korábban hagyta el a párizsi szállását.
„Ma már tudom, hogy nem kellett volna, mert így kimaradtam a ritkaságnak számító párizsi hóesésből. Legközelebb az ilyen nehezítő körülmények miatt sem adom fel.”
Ez is érdekelhet: 40 év után teljesedett be Zsuzsi és Levi őrült diákszerelme: „Mintha megállt volna az univerzum”
Fotó: B. Lukács Andrea, Adobe Stock
