Miután az 1956-os forradalom leverése után Borbála tizenhét évesen elhagyta a kommunista Magyarországot, Ausztriában színésznőként kezdte pályáját, majd a 60-as években Franciaországban balettmester lett. Kilenc évvel ezelőtt azonban mégis hazaköltözött az időközben megözvegyült grófnő.
Nyolcvan felett is kaszát ragadt
„A mai embernek talán furcsa, hogy ha valaki hatvan évet él külföldön, miért tér vissza. De mi hazaköltöztünk a néhai férjemmel, és itt kell helytállni – itt válnak igazán fontossá a mindennapi észrevételek” – mondja széttárt karokkal. Közönségét mindig nagyra becsüli, de ő maga inkább hallgatóságnak nevezi őket.
„Ahhoz, hogy valakinek hallgatósága legyen, arra méltónak kell lenni.”
„Ennek megfelelően kell öltözni, tartani magunkat. Nem szeretek összegörnyedve ülni, általában állva beszélek, mert így az utolsó sort is látom. El is mondom mindig, hogy ezzel tisztelem meg őket: nemcsak az első két sort figyelem, hanem a hátsó sorokat is, sőt még el is viccelem, hogy nézem, ki alszik el, ki nem. Az író-olvasó találkozókon vagy alternatív történelemórákon mindig improvizálok, mert hiszem: az ilyen előadást őszintén és meggyőzően kell tartani, hogy aki feláll, elgondolkodjon az elmondottakon. A világban bőven van ok a pesszimizmusra, de azért vagyunk emberek, hogy ezt képesek legyünk korrigálni, nem igaz?”
A nyolcvanhat éves grófnő már hazatérése előtt megvette a mencshelyi présházat, ahol az idei nyár nagy részét is töltötte. Tavaly még arról szóltak a hírek, hogy saját maga ragadott kaszát a telken.
Az égiek segítik
„Múlt héten is voltam, holnap is megyek, és tényleg igaz, hogy a koromhoz illően aktívan tevékenykedem ott. Van például egy öreg cseresznyefám, amit mindig féltettem: hoz-e majd termést, jönnek-e rá a méhek, nem fagy-e el? Júniusban csak álltam előtte, rogyásig tele volt cseresznyével, azt sem tudtam, ki fogja leszedni, mivel létrára már nem mászom. De engem mindig az égiek segítenek. Épp ott üldögéltem, amikor megjelent biciklivel a régi gazda lánya. Szóba elegyedtünk, és mikor meglátta a fát, felajánlotta, hogy leszüreteli. Leszedett hat-hét kilót, a többit meghagytuk a madaraknak.”
Borbála azt meséli, Mencshelyen, ahol szívességi szerződéssel adja ki a föld egy részét, képes igazán kikapcsolódni: gyakran olvas, egyre kevesebbet ír, és hajnalban a Balatonba megy úszni.
Nagyon hiányzik neki a családja
Egyetlen bánata, hogy a családja nincs mellette.
„Nem könnyű egyedül lenni.”
– sóhajt. A fiai és unokái messze élnek: a család egyik fele Mexikóban, a másik Franciaországban, legidősebb unokája pedig Kanadában tanul, ahol a nővére is lakik. Éppen ezért jelentett külön örömöt, hogy Pablo, Lena és Tao nyáron felkereste; a legkisebb fiú jelenleg a Balassi Intézetben tanul, kollégiumban lakik Budapesten.
„Általában évente egyszer találkozunk, ezért a búcsú gondolata mindig ott lebeg” – meséli. A grófnő idén nyáron sem tétlenkedett: részt vett egy soproni esküvőn, tucatnyi közszereplést vállalt, zászlóanyaként képviselte a Nádasdy-huszárokat a 103. Magyar Derbyn és Sopronban, a limanowai csatát bemutató kiállításon, valamint előkészítette az általa írt és főszereplésével készülő Borbála című előadást, amelyet szeptember végén mutattak be a budapesti Klebelsberg-kastélyban.
Ezt is olvasd el
„Turikból” öltözködik
Sokakat foglalkoztat, hogyan tud nyolcvan év felett is mindig divatosan és méltósággal öltözködni. Ő erre így felel: „Az anyámtól és a családom női tagjaitól tanultam, a háború előtti asszonyoktól. A ruha fontos, de a lélek még inkább: az arc mindig nyitva van, nem rejtheti fátyol.”
Az egykori balettmester és memoáríró turkálóból öltözködik, a veszprémi „turikban” mindig talál valamit.
„Ha van egy hivatalos megnyitó, oda nem lehet lenge ruhában menni.”
„Nekem három fellépőruhám van: a nyári, a hivatalos sujtásos kosztüm és egy piros kosztüm, amit a barátnőm varrt. Ma már sállal vagy kiegészítőkkel dobom fel őket. Néhány éve például a nádasdladányi kastély (ott forgatják Az Árulók – Gyilkosság a kastélyban című kalandrealityt – a szerk.) megnyitójára kértek fel, hogy tartsak köszöntőt. Tikkasztó hőség volt, a program délelőtt kezdődött. Harisnyában, kosztümben és nem túl magas sarkú cipőben mentem, tudva, hogy kavicsos úton kell a színpadig eljutnom, méghozzá egyenes tartással. Amikor lejöttem a színpadról, többen odajöttek hozzám: »Te szegény, hát vess le valamit!« Erről azonban szó sem lehet, ilyenkor is felelősséggel kell viselkedni, és ha dolgom van, nem érzem, hogy melegem lenne. Az öltözködési etikett számomra nagyon fontos” – vallja.
Fotó: Olajos Piroska, RTL
