Ködös a reggel és hideg van, összébb húzom a kabátomat – emlékszem, pont ilyen volt tavaly is, amikor először látogattam ki a budakalászi Manófalvára ősszel. A kocsiban ugyan jó meleget csináltam, de elég sokat kell sétálni be az erdőbe, mire a célomhoz jutok.
Csak míg tavaly egy színes, élő, madaraktól hangos, a felnőtt szívnek is oly’ kedves mesevilágot láttam megelevenedni a budakalászi parti bicikliút mellett, most csak nyakig érő sár, néhány farönk és szétdobált gally fogad. Akkor Kánya Tamás, LandArt művész fogadott és mutogatta lelkesen a gesztenyékből készült figurákat, mohával díszített manóházikókat, szélharangokat, álomcsapdákat és gondosan kikészített madáreleséges tálkákat.
Ezeket olvastad már?
Az állatoknak készült, emberek tették tönkre
Manófalva ugyanis persze az emberek kedvence lett (még nekem is le kellett fotózni a telefonjukkal egy nyugdíjas csoportot, akik csak Manófalva miatt utaztak fel vidékről), de elsősorban nem nekünk, hanem a madaraknak és egyéb erdei állatkáknak készült. Pár egér már az idei nyitásra be is költözött, Tamás bosszúságára rendre ellopkodták a gesztenyefigurák testét vagy éppen a fejét.
Ma hűlt helyük tátong a parton, legfőképp Tamás hűlt helye szembetűnő. A művész, aki minden szabadidejét itt töltötte, a helyiek szerint pár napig még kint üldögélt a földdel egyenlővé tett alkotása mellett, ma már ki sem jár a partra.
Friss hírek Manófalváról: így néz ki ma az elpusztított budakalászi mesevilág hűlt helye
Gigapolisz épült 5 centis figurákból
Manófalvát minden eddiginél nagyobbra tervezte, nem is volt már igazán falva, inkább egy város, hónapokig készítette, majd pár nappal az idei nyitása után rombolták le ismeretlenek. Tamás tavaly elmesélte nekem, hogy rendszeres, hogy reggelente arra ér ki, itt-ott történt egy kis „baleset”, valakik elvittek egy-egy figurát, vagy épp otthagytak valamit, ami nem oda való, de olyasfajta pusztítást, mint ami most történt, senki nem végzett.
Most azonban, egy másik ködös reggelre felszámolták a bájos mesefigurákat, házikókat, madáretetőket, mindent, ami kedves, emberi és bájos. Eltűnt a sok apró ház, ablak, ajtó, híd, kötélhágcsó, létra és függőjárat, valamint titkos kis bejáratok és faszobrok, amik a fák között bújtak meg.
Az akkor a sajtóban megjelent képeken úgy tűnt, a vandálok csak romboltak, el nem vittek semmit, talán újra lehetett volna építeni a várost, de Tamás már akkor kijelentette, Manófalva soha nem épül fel újra. Mikor ott jártam, már a pusztítás „eredménye” sem látszott: minden törött házikót, apró részletet, gondosan megtervezett alkotóelemet eltüntettek – én úgy hiszem, pont Tamás.
Fájó seb a tájon a hátrahagyott semmi
Tamás rattanszéke a csupasz farönkök felé fordítva áll üresen, csak az egyetlen hátrahagyott szélharang bánatos kongása és pár napraforgóval feltöltött kosárka emlékeztet arra, hogy itt valaha volt egyáltalán élet. Mert az volt, nekem higgyék el. Manófalva helye most épp úgy néz ki, mint bármi más a parton, mintha csak az áradó Duna hordta volna össze egy kupacba a már korhadásra ítélt fadarabokat.
A falu talpazatául szolgáló uszadékfák mögött ugyan van még egy kosárnyi gyűjtögetett termés, pár köteg tuja és néhány kellék, amikből tavalyról felismerem az alapanyagokat, de nem úgy festenek, mint amikkel bárki még dolgozni szeretne.
A madarak még visszajárnak, hangos csiviteléssel ugrálnak az üres semmiben, néha megkongatják a szélharangot. Tamás mindig tudta, mikor jön a csuszka, a cinkéi, melyik szereti a gesztenyét, a napraforgót és melyik inkább a diót. Ahogy egykor Manófalva is nekik készült, most az erdő is már csak az övék.
Képek: Kósa-Boda Veronika
