Nem minden vígjáték öregszik jól. A poénok kifakulnak, a világ pedig elmegy mellettük. A hatvanas évek magyar filmjei közül azonban mégis akad jó pár olyan darab, amelyet újranézve nem nosztalgiából nevetünk, hanem őszintén.
Ezekben a humor nem harsány, nem gyors, hanem pontos – emberismereten, helyzeteken és karaktereken alapul. Ezért olyan jók még ma is, hogy érdemes őket újra és újra megnézni. A port.hu gyűjtötte össze, hogy melyik az a hat magyar film a hatvanas évekből, amiket érdemes újra és újra megnézni.
A tanú (1969)
Bacsó Péter filmje sokáig dobozban maradt, mégis az egyik legidőtállóbb magyar szatíra. Pelikán József figurája nem harsány, nem karikatúra, hanem fájdalmasan hiteles kisember, aki mindig rosszkor mond igent.
A humor itt politikai jellegű, mégsem a kommunizmus jelszavainak visszabüfögése. Inkább az abszurd helyzetekből fakad, amelyek túl ismerősek ahhoz, hogy ne legyenek viccesek – és egyszerre nyugtalanítóak.
A tizedes meg a többiek (1965)
Keleti Márton filmje mára közös nyelv lett. Nemcsak az idézetek miatt, hanem azért, mert Sinkovits Imre Molnár tizedese máig ismerős figura: túlélő, alkalmazkodó, rafinált kisember egy abszurd történelmi helyzetben.
A film humora nemcsak poénokra épül, hanem arra a finom iróniára is, amellyel a dicsőséges háború mítoszát bontja le. Darvas Iván, Major Tamás és a mellékszereplők mind pontosan tudják, hol van a határ bohózat és emberi dráma között – és nem lépik át soha, egy pillanatra sem.
Nem ér a nevem (1961)
Ez a film csendesen vicces, nem is akar hangos lenni. A balatoni SZOT‑üdülő világa, Tolnay Klári finoman formált Etelkája és Fényes Szabolcs dalai együtt adják azt az atmoszférát, amitől egyetlen poén sem hangzik erőltetettnek.
A helyzetkomikum itt abból fakad, ahogyan egy nő – életében talán először – megpróbál kilépni abból a szerepből, amit a környezete kiosztott rá. Keleti Márton rendezése nemcsak nosztalgikus, hanem meglepően időtálló is.
Szeretnél még többet nosztalgiázni?
- A rendszerváltás után sokan kidobtuk: ma vagyonokat érhetnek ezek a gyerekkori kincsek
- A mosolyuk milyenségét is szabályozták: így néztek ki a MALÉV légikisasszonyai a fénykorban
- 10 készség, amiket minden gyerek tudott régen: ma már alig találsz, aki mindet ismerné
- 11 évig tartott a szocialista szesztilalom, ami Hofit és a Szomszédokban Vágási Ferit is megihlette
Isten hozta, őrnagy úr! (1969)
Örkény István Tótékja alapvetően abszurd dráma, de Fábri Zoltánnak mégis sikerült valami olyasmit csinálni belőle, ahol nagyon is van jelentősége a humornak. Latinovits Zoltán idegesen vibráló őrnagya és Sinkovits Imre rezignált Tótja között olyan feszültség alakul ki, amelyből természetesen születik a humor.
Nem klasszikus bohózati értelemben, hanem abból az ismerős helyzetből, amikor az ember túl sokáig próbál megfelelni egy hatalomnak.
Az oroszlán ugrani készül (1969)
Révész György Bond‑paródiája ma is élvezhető, még akkor is, ha látszik rajta az alkotók ironikus fölénye a műfajjal szemben. Bujtor István Menő Feje laza, magabiztos figura, aki egyszerre karikatúra és akcióhős.
A film humora könnyedebb, játékosabb, mint a korszak sok más vígjátékáé – és közben szépen előkészíti azt a karaktertípust, amely később az Ötvös Csöpi‑filmekben teljesedik ki.
Miért ilyen jók ezek a filmek ma is?
A hatvanas évek magyar filmjei azért működnek ma is meglepően jól, mert nem olcsó, szóbeli poénokra épültek, hanem tűpontos karakterábrázolásokra. Kevés volt a pénz, kevés a technikai eszköz, viszont sok idő jutott forgatókönyvre, színészi munkára és pontos megfigyelésekre.
A rendezők többsége színházból érkezett, erős dramaturgiai érzékkel, a színészek pedig valódi karaktereket formáltak, nem kitalált figurákat. A humor többnyire nem poénokra épült, hanem helyzetekből, emberi viszonyokból született meg – gyakran keserédesen, öniróniával.
A kor keretei miatt sok mindent csak burkoltan lehetett kimondani, ez pedig kifinomult, rétegzett filmnyelvet hozott létre. Ezek a történetek ezért nem avultak el: nem a korukról szólnak, hanem rólunk.
