A szociális munkás tíz éve dolgozik nehéz élethelyzetben lévő emberekkel, a szenvedélybetegek és hozzátartozóik támogatása pedig kezdettől fogva része a hivatásának. Nemcsak szakemberként, hanem egykori szerhasználóként is pontosan tudja, milyen érzés a gödör mélyéről felállni. Ma már Vikiről aligha mondaná meg bárki, hogy egykor megjárta a függőség legmélyebb bugyrait.
„Tizenhat éves koromig használtam drogokat, gyógyszereket, és fogyasztottam alkoholt. Ugyanabba a lefelé húzó spirálba kerültem, amelybe előbb-utóbb szinte mindenki belecsúszik, aki függőséggel küzd. Ma már az a célom, hogy az
olyan családoknak segítsek, akiknek a hozzátartozója érintett.”
Tizenöt éve tiszta
Hétköznapinak látszó, középosztálybeli családban nőtt fel. Kisvárosban járt általános iskolába, testvéreivel együtt. Édesapja alkoholista volt, az a fajta ivó, aki három napra eltűnt, a hétköznapokon szinten tartotta magát. Édesanyja pedig társfüggő volt.
„A családi légkör okozott bennem egy olyan gondolkozást, hogy folyamatosan kerestem azt, hogyan tehetnék a szüleim kedvére, és hogyan lehetnék elég jó nekik” – meséli Sóvágó Viki, aki először az általános iskola nyolcadik osztályában találkozott droggal.
„Egy baráti társasággal kipróbáltuk a füves cigit, mellette viszont aktívan kerestem az idősebb emberek társaságát, és elkezdtem bulizni járni.”
Eleinte meghívták a drogokra, majd ahogy a függősége elkezdett elmélyülni, muszáj volt pénzt szereznie.
„Ezt általában lopással értem el: barátoktól, családtagoktól, ismeretlenektől bulikban, majd megjelentek a hazudozások, hogy mire kell a pénz, hogyan tudok rokonoktól kicsalni valamennyit. Ebből kezdtem el finanszírozni a droghasználatot.”
Kezdetben a szorongását és az önbizalomhiányát akarta enyhíteni a drogokkal, de egyre gyakrabban használt, mígnem egy túladagolás után a toxikológiára került.
„Addigra már több túladagolásom is volt.
Az utolsónál a szüleim is jelen voltak, akik kihívták a mentőket. Soha nem az volt a célom, hogy kiüssem magam, hanem ugyanazt a kezdeti állapotot próbáltam hajszolni, amit a legelején adott: hogy kicsit boldog legyek és felszabaduljak. Nekem ezt szimbolizálta a drog.”
A szerhasználat tünet
Munkája során nagy hangsúlyt fektet a gyakorlati részekre is.
„Első körben azt próbálom átadni, hogyan működik a függőség, és miért fontos megérteni, hogy ez sok esetben családi betegség. A szerhasználat gyakran csak egy tünete annak a családi dinamikának, amelyben már korábban is jelen voltak olyan örökölt viselkedésminták, ahogyan a család a nehézségeket és a negatív érzéseket kezeli. A következő lépés a személyes felelősség felismerése:
aki hozzám eljut, általában már megértette, hogy neki is változtatnia kell.
A függőséget ugyanis nem lehet egyetlen ember magánproblémájaként kezelni: előbb-utóbb az egész család részese lesz annak a játszmának, hogy próbálják megmenteni a szerhasználót.”
Egy tragédia változtatta meg
Szülei ekkor szembesültek vele, hogy nagy a baj.
„Tudták, hogy használok szereket, viszont azt nem, hogy mit és mennyit. Akkor viszont egy erős felismerést kaptak azáltal, hogy megmondták nekik: vagy bevisznek egy bentlakásos rehabilitációra, vagy két-három éven belül megtalálnak egy árok szélén, túladagolva. Ez volt akkor a jövőképem. Innentől kezdve már ők sem tudták maguk előtt titkolni, hogy nem kamaszkori lázongásról van szó” – meséli a ma már segítőként dolgozó Viki.
„Amikor bekerültem a terápiás intézménybe, a drogok még mindig nagyobb biztonságot adtak, mint az, hogy változtassak. Az aktív használatom idején ugyanis csak olyan példát láttam, hogy valaki vagy használ, vagy előbb-utóbb belehal. Az, hogy valaki felépül, majd teljes életet él, meg sem fordult a fejemben opcióként.”
Már hét hónapja volt a terápiás intézményben, de még mindig rengeteg bizonytalanság volt benne.
„Hamar eljutottam arra a pontra, hogy tisztának maradni időpazarlás. Rajtam kívül egyetlen olyan srác volt, aki nagyjából velem egyidős volt, és hasonlóan gondolkodott. Egyik nap úton voltam az egyik csoportba, amikor találkoztam vele. Elkezdünk beszélgetni, és szóba kerültek a félelmeink:
egyikünk sem tudta, minek maradjunk tiszták, ha úgyis visszaesünk.
Azt gondoltuk, túl fiatalok vagyunk, hogy leálljunk. Nagyjából egy hét múlva kaptam egy telefont, hogy túladagolta magát, és meghalt. Ez döbbentett rá igazán, hogy teljesen mindegy, hány éves vagyok, a függőség nem válogat. Az volt az a pillanat, amikor valami átfordult bennem: hogy ezt nem akarom.”
Édesapját nem tudta megmenteni
Viki édesapját is próbálta kihúzni a függőségből.
„Miután tiszta lettem, arra törekedtem, hogy apukám is felhagyjon az ivással. Elkezdtem elhívni gyűlésekre, meséltem a felépülésről, a tiszta napjaim számáról és az évfordulókról. Ezekre volt egy konkrét válasza:
’Nekem sokkal egyszerűbb lenne, ha arról beszélnél, hogy melyik fiúval mentél el randizni, mintsem ezekről, mert ezzel nem tudok mit kezdeni.’
Ez volt az a pont, amikor megértettem, hogy nem akar vele foglalkozni, hiába szeretném megmenteni. Rá egy évre pedig meg is halt, ami valamilyen formában kapcsolódott az alkoholizmusához. Sajnos sosem jutott el arra a pontra, hogy teljesen tiszta maradjon.”
Családokat támogat
Idővel fogalmazódott meg benne, hogy a segítő szakmában szeretne dolgozni.
„Nem voltak céljaim vagy álmaim. Idő kellett ahhoz, hogy a felépülésemben eljussak odáig, hogy megfogalmazzak valamit, amit szeretettel csinálok és passzol hozzám. Eleinte szerhasználókkal szerettem volna foglalkozni: miután véget ért a terápiás időszakom, és már eltöltöttem néhány évet tisztán, visszamentem segítőként dolgozni ugyanabba a közösségbe, ahol a felépülésem indult. Ott szembesültem azzal, hogy az a kemény szeretet és az a fajta eszköz, amivel ott dolgozni kell, borzasztóan távol áll a személyiségemtől.”
Viki abban az időszakban már régóta járt ugyanannak a terápiának a hozzátartozói csoportjaiba is.
„Észrevettem, hogy a hozzátartozókkal teljesen más kapcsolatom van, és jobban tudnak velem azonosulni. Olyan ember voltam, aki maga is megtapasztalta a szerhasználatot, ezért nekik könnyű volt bizonyos szerepekbe helyezni engem.
Közben pedig megcáfoltam azokat az általánosításokat is, hogy milyen egy drogos vagy egy alkoholista.
Ott ültem velük szemben, tudtak velem beszélni, kérdéseket feltenni, és más megvilágításba került számukra az is, hogy működik valójában a függőség. Akkor indult el bennem, hogy ha már a szenvedélybetegek szemében nem is érzem magam annyira hitelesnek, akkor a hozzátartozóknak szeretnék segíteni.”
Még több élettörténetet olvasnál?
Fotó: Archív
