Több mint nyolcvan könyv szerzője, természetgyógyász-fitoterapeuta. Munkája során a régi magyar hagyományokat és a mai gasztronómiai ismereteket kapcsolja össze, hogy az ehető virágok újra természetes helyet kapjanak a konyhában.
„Az egész családom virágokkal foglalkozott, így a nyarakat a kertészetben töltöttem. A növények szeretete már egészen kis koromban belém ivódott, és azóta is végigkíséri az életemet. Gyermekkoromban természetes volt, hogy virágos ételek is kerültek az asztalunkra. Akkor még nem sejtettem, hogy ez egy régi tradíció része, hiszen nálunk a mindennapokhoz tartozott.
Később ez indított el azon az úton, hogy kutatni kezdjem a régi magyar konyha hagyományait.”
Régi ízek nyomában
Később virágkötői végzettséget szerzett, majd dísznövénykertész lett.
„Művészeti képzéseken is részt vettem, és sok-sok év tanulás és tapasztalás után természetgyógyász-fitoterapeuta vizsgát tettem. Ahogy egyre komolyabban kezdett érdekelni az ehető virágok világa, meglepődve tapasztaltam, hogy Magyarországon alig található erről szakirodalom. Ez felkeltette a kíváncsiságomat, és elkezdődött a kutatómunka. Régi magyar szakácskönyveket, kéziratokat és idegen nyelvű forrásokat kezdtem tanulmányozni, hogy
feltárjam, milyen virágokat fogyasztottak elődeink, hogyan készítették el őket, és milyen szerepet töltöttek be a táplálkozásban.
Hosszú évek munkája során egy gazdag, szinte elfeledett virágos világ tárult fel előttem” – meséli Monika, aki számára egyre világosabbá vált, hogy a virágfogyasztás nem új divat vagy különleges gasztronómiai hóbort, hanem több évszázados hagyomány, amelynek a magyar konyhában is megvolt a maga természetes helye.
„A virágok a paraszti konyhákban ugyanúgy jelen voltak, mint az arisztokrata konyhákban. Ez egy nagyon szerteágazó téma, tulajdonképpen ebből születtek meg a könyveim, a különböző programjaim és az előadásaim. Az ehető virágok nemcsak gyönyörűek és illatosak, hanem a gasztronómiánk és a kulturális örökségünk fontos részei is.”
A begónia savanykás
Laikusként nem is gondolnánk, mi minden kerülhet a tányérunkra a kertből.
„Szinte minden vidéki ház előkertjében megtalálható a sásliliom, amely valójában nem a valódi liliomok közé tartozik, hiszen azok mérgezőek. A sásliliom ehető, a kínai, valamint a vietnámi konyhában fontos alapanyag.
A bimbóit zöldségekkel vagy húsokkal együtt pirítják, a szirmait pedig gyümölcsökhöz, teákhoz használják.
A méhbalzsam szintén finom, kicsit kámforos, fűszeres szirmai vannak, amivel nagyon szeretek gyümölcsleveket ízesíteni. Egy egészen új dimenzióba helyezi az ételt: virágos és karakteres nyári ízt ad neki.
Desszertekhez szívesen használom a begóniát. Az apró virágai kellemesen savanykásak, ezért a nyári melegben különösen üdítőek. A nagy kedvencem pedig a rózsa, ez az egyik legsokoldalúbban felhasználható virág” – mondja a fitotera-peuta, akinek egyik legkedvesebb emléke a bodzához fűződik.
„A bodzavirágot és a bodzabogyót számtalan módon készítettük el: nemcsak szörpként vagy bundában kisütve, hanem palacsintatésztában, pitékben és más ételekben is. Gyerekkoromban a dédnagymamám mindig készített bodzavirágos tejlevest, ami a régi magyar konyha egyik népszerű fogásának egy különös változata volt.
Pontosan egy ilyen leves mutatja meg a szegénységnek a leleményességét.
Akkoriban számos olyan étel került az asztalra, amit ma ínségételnek neveznénk. Ez a leves is ilyen volt: a közönséges tejleves kapott egy kis tavaszias fuvallatot.”
Még több élettörténetet olvasnál? Ez is érdekelhet!
A természetből töltekezik
Budapest mellett, Sóskúton él, ahol gyönyörű kertjében számtalan ehető virág fellelhető.
„Ami virágzik, az valamilyen módon megjelenik a tányérunkban. Tulajdonképpen ez a kert adja a munkám alapját. Itt teremnek azok a növények, amelyekből a termékeink készülnek, és amelyeket a különböző receptek kipróbálásához használok.
Ezt szeretném átadni az embereknek, hogy ha már ott van valakinek a kertjében vagy a balkonládában, akkor ismerjük meg, és amelyeket el lehet fogyasztani, bátran használjuk fel salátába, fűszerként, vagy akár süssük meg. Szinte ingyen egészítik ki az étkezéseket.”
Monikának négy gyermeke és öt unokája van, csak azt sajnálja, hogy nem viszik tovább a hivatását.
„Amikor a gyerekeim kicsik voltak, nagyon élvezték a kísérletezgetést. Aztán jött a kamaszkor, a permanens tiltakozás időszaka, amikor már elegük volt abból, hogy nálunk mindig valami furcsaság került az asztalra, miközben a barátaik »normális« ételeket ettek.
Most, hogy már felnőttek, nagyon élvezik, hogy van egy ilyen plusz tudás a birtokukban, amit szinte észrevétlenül szívtak magukba.
Viszont magát ezt a hivatást sajnos egyikük sem viszi tovább. Mindenki éli az életét a saját elképzelései szerint. Jó lett volna, ha valaki folytatja, amit felépítettem, azt viszont nagyon jó látni, hogy az emberek egyre erőteljesebben fordulnak a természet felé. Mintha felébredt volna bennük egy hiányérzet, egy vágy a kapcsolódásra. Attól a pillanattól kezdve, hogy az ember bármit termeszt – legyen az virág, barack, búza vagy szőlő –, egészen más a viszonya a természethez. Lehet belőle töltekezni.”
Tintaborsóvirág-tea
Elsősorban azokat a növényeket tartja a legfontosabbaknak, amelyek Magyarországon szabadföldben megteremnek, de a világ más tájain fellelhető különlegességeket is kíváncsian kutatja.
„Az ismeretségi körömben, ha valaki bárhol a világban virágot lát egy tányéron, azt rendszerint elküldi nekem. Nemrég például egy kedves ismerősöm Thaiföldről küldött fényképeket a pillangóborsóról, egy gyönyörű, kék virágú futónövényről. Azért különleges, mert a belőle készült tea szinte tintaszerűen mélykék színű.
Néhány évvel ezelőtt számomra is izgalmas felfedezés volt, hogy ehhez a virághoz ma már Magyarországon is hozzá lehet jutni szárított formában, így bárki kipróbálhatja és megismerkedhet vele.”
Fotó: Németh Róbert, Halmos Monika, Adobe Stock
