Soha nem hirdették, mégis tele van javításra és vevőre váró lámpaernyővel az aprócska Király utcai üzlet. Agulár Gáborné Etuka több mint 10 kollégával dolgozik együtt, akad, aki 30 éve vele van. De – ahogy mondja – szabad szombatokon mindig ő várja a kuncsaftokat a műhelyben.
Váratlan másodállás
Nagy a jövés-menés, Etuka éppen ügyféllel tárgyal. Gabriella hároméves unokája apró ujjaival kezdte el fejteni az egykor nászajándékba kapott porcelánlámpa ernyőjét, azt szeretné újrahúzatni. Kati – aki harminc éve dolgozik a boltban – pillanatok alatt kiszámolja, mennyi anyag kellene hozzá. Aztán befut Juci, aki a gyors- és gépíró szakmát hagyta ott, és került annak idején a Háziipari Szövetkezethez, aztán egy ismerőse ajánlotta be Etukához. Sok-sok éve már ennek is.
– A kollégák régóta velünk vannak – kezdi Etuka. – Laci bácsi, aki a drótvázat csinálja, már 92 éves, Gézuka kézzel festi az ernyőket, ő 87. Annak idején egy véletlen sodort minket erre a pályára. A férjem együtt lottózott egy barátjával, aki híres lámpaernyő-készítő volt a Ferenciek terén. Hirtelen halt meg, az özvegye pedig átvette a boltot, de Gizi nem vállalt papírernyőket, így Gábor, a férjem vetette fel, hogy azt csináljuk mi otthon. Sok mindent ellesett ugyanis a barátjától, önszorgalomból megtanulta a szakmát. Egy lift nélküli házban laktunk a harmadikon, a Molnár utcában, oda jöttek délután, munka után a kuncsaftok. Én továbbra is dolgoztam könyvelőként, ez másodállás volt. Kezdetben én bontottam a régi ernyőket, a férjem húzta át őket. Emlékszem, amikor megcsináltam az első 15 centiméteres harangot. Másnapra tiszta hullám lett az egész!
– Igen a nedvesség nagy úr – veti közbe régi munkatársa, Némethné Berta Kati. – Meg aztán ez kemény fizikai munka. Nézze, milyen ízületes a kezem!”
Bankrablónak hitte
Egy alkalommal az egyik neves tévés nagyágyú jött be Etukáék műhelyébe, de a férje, Gábor nem ismerte fel.
„Borostás volt, a keze zsebre dugva, a férjem először azt hitte, a bevételt akarja. Az asztal előtt vannak az eladó ernyők, a hátunk mögött az, aminek már van gazdája. A vevő beleszeretett egy zöld lámpaernyőbe, amit már eladtunk, és erősködött, hogy neki az mindenképpen kell. Nagyon megsértődött, amikor a férjem a kitartó unszolás ellenére sem adta oda neki.”
Kádár János vörös lámpája
Agulárék híre hamar elterjedt a művészek körében is.
– Egy alkalommal csörög a telefon, és bemutatkozik Gobbi Hilda. Majdnem a szék mellé ültem, úgy meglepődtem! Neki hozni-vinni kellett az ernyőket, előfordult, hogy a Katona József Színházba vittem be az anyagmintát. Karácsony előtt szólt, hogy díszpárnákat akar ajándékozni a bejárónőjének és a takarítónőjének, de mondtam, hogy én varrni nem tudok. „Meg tudja azt maga csinálni aranyoskám!” – mondta. Szereztem barna bársonyt, és teljesítettem a rendelést. Máskor a visegrádi nyaralójába rendelt zsákvászonból lámpaernyőt, arra cukorspárgából készítettem fonatot, azzal díszítettem.
De jött Zenthe Ferenc, Kibédi Ervin, Tordy Géza, Toldy Mária, nemrégiben Győrfi Pál, Hegyi Barbara és Oszvald Marika is itt járt.
– Annak idején Kádár János is készíttetett egy henger alakú lámpaernyőt vörös bársonyból. Azt mondják, puritán ember volt, biztos az irodájába került, nem haza, a paprikás krumplis asztalra.
Ez az ajánlólevél azonban nem segített, amikor Etuka üzlethelyiséget kezdett keresni a belvárosban.
– Kinőttük a Molnár utcai lakást, de egy jó üzlethelyiséghez párttagság és ismeretség kellett. Nekünk egyik sem volt, így ezt az udvari boltot tudtuk megvenni, akkoriban 90 ezer forintért. A férjem 50 ezret örökölt az egyik nagynénjétől, hozzá kellett tenni a többit. Úgy, hogy havi 3500 forintot kerestem. A párom csendes, befelé forduló alkat volt, de 30 év alatt csak jót hallottam róla a vevőktől. Ha látta volna, milyen szép ember volt! A göndör szőke hajával… De a sztárokat nem ismerte. Nem is örültek neki, amikor a rendelés felvételekor megkérdezte a nevüket.
Ha elütné a babakocsi
12 éve özvegyült meg Etuka, azóta ő viszi az aprócska boltot. Kati a jobbkeze.
– Én voltam a szabadszombatos, büszkén hívtam Gábort, hogy 80 ezret árultam – meséli. – Mindig lesem a lámpaernyőket, főleg az amerikai filmekben. Sokszor hoznak anyagot, hogy abból dolgozzunk, de gyakran nem jót. A rakotthoz vékony selyem kell, a simához bélésanyag.
Ha kell, az egész várost bejárják egy szép textilért, most éppen azt tervezik, hogy mutatós vonalú üvegekbe tesznek világítást és arra kerül a lámpaernyő.
– Mennek ernyőink Erdélybe, Izraelbe, Németországba, Hollandiába, Belgiumba, de még az Egyesült Államokba is. Külföldön élő magyarok beadják a javítanivalót, lemennek a Balatonra, és visszafelé bejönnek érte.
Etuka hamarosan 80 éves lesz, de amíg lehet, naponta bejár a boltba.
– Azon szoktunk nevetni, hogyha elüt egy babakocsi, a család csak leveszi a polcról a pénztárgépet, feléleszti a vállalkozást, és másnap folytathatják. Mintha mi sem történt volna, csak már én nem leszek itt…
Fotók: Ambrus Marcsi
