Mondja, drágám, ez már a nekrológom? – kérdezi a tőle megszokott nyers őszinteséggel a Kossuth-díjas színművész, amikor belépünk a háza kapuján. Zavarba hoz, majd hellyel és házi szarvaskolbásszal kínál. Jegyzeteket készített, koncepciója van, mesél. Vagy inkább előadja nekünk az életét. Miközben falatozunk, feleleveníti a legfontosabb emlékeit.
Őrzi a vidéki gyökereit
„Mi itt a meglepetés? Az, hogy 85 évesen még élek, itt vagyok, tanúsítom a napról, hogy ragyog – kezdi Koncz Gábor. – Méltón megöregedni, ebben a korban ez a legfontosabb, és abban bízom, amiről beszélek, amit képviselek, az nem száll majd el a levegőbe. 12 évesen szerepeltem először nyilvánosan. Az iskolaigazgató Koncz Gabikát kérte meg Mezőkeresztesen, hogy szavalja el a tanácsháza előtt a Nemzeti dalt. Már akkor tudtam, nekem a színészettel dolgom van. Nem akartam a helyi tsz-ben traktorista lenni, de ha maradok, ott is brigádvezető lettem volna. A mai napig visszajárok, őrzöm a gyökereimet, az értékeimet, amiket a vidéki, dolgos szüleimtől kaptam.”
A színművész mosolyogva emlékszik vissza élete első szerelmére is. „Iskolába menet a fa mögé bújva vártam Katikát, majd vittem helyette a táskáját, ő pedig jött mellettem, mint egy királynő. Vártam a húsvétot, amikor nem parfümmel, hanem fél veder vízzel nyakon öntöttem, és ő várta ezt. Haragudott volna, ha nem így történik. Május elsején az éj leple alatt vágtam ki egy fát, öltöztettem díszbe a varrónő édesanyámtól elcsent színes szalagokkal, és vittem a szerelmem kapuja elé, még napfelkelte előtt, hogy meg ne lássanak. Amikor pedig sikerült elhívnom moziba, és óvatosan megfogtam a kezét, két hétig nem aludtam, egy hétig nem mostam kezet. Ez a romantika, amit ma már hiába keresünk a világban. Helyette van sok beteges elképzelés, amitől az ég óvjon bennünket… nem is részletezem. Fáj, hogy a régi értékek kivesznek a világból” – mereng a színész.
Ládákat pakolt a piacon
Koncz Gáborból lehetett volna világsztár. Így nyilatkozott róla Yves Allégret francia rendező is, miután leforgatta vele a Germinal című francia–magyar filmdrámát a 60-as évek elején. Nem ő volt az egyetlen, aki győzködte, hogy maradjon a francia fővárosban.
„Megszerettem Párizst, jól éreztem ott magam. Egyszer, amikor rokonoknál voltam kint két hétig, és az akkori rendszerben csak 75 dollárt lehetett váltani, mivel nem akartam nyomorogni, még kétkezi munkát is végeztem. Hajnalonként kijártam a zöldségpiacra ládákat pakolni. Akkoriban ott már játszották a filmjeimet a tévében, és az emberek a piacon ujjal mutogattak rám: vajon ő az a magyar színész, vagy csak hasonlít rá? Büszkén vállaltam, hogy én vagyok, dolgozni nem szégyen. Ezt a mentalitást hoztam a vidéki szüleimtől, és ők azok, akik miatt végül nem csináltam nemzetközi karriert. Én abban a szellemben nevelkedtem, hogy az idős hozzátartozóinkat védeni és támogatni kell. Hogy hagyhattam volna ott a 75 éves anyámat és a 80 éves apámat? Nekem természetes volt, hogy hazajöttem. Nem bánom. Szerencsésnek érzem magam, mert a szakma csodálatosan bánt velem. Életem javát a Vígszínházban és a Madách Színházban töltöttem, és micsoda életet éltünk éjjelente a Fészek Klubban a legjobb barátaimmal, Madaras Józseffel, Agárdi Gáborral, Bessenyeivel meg a többiekkel! Arról napokig tudnék mesélni. Nemrégiben jártam ott, és képzelje, már nem csinálnak egy rendes lebbencslevest, mert azért alig lehetne pénzt kérni. Meg aztán ott voltak a balatoni nyarak! Bujtor István barátomnak vitorlása volt, nekem pedig motorcsónakom. Nem volt valamire való manöken, aki ne ült volna ebben a két hajóban” – meséli nevetve a művész úr.
Lett volna Dózsa György
„Visszatérve, én éppen Franciaországban voltam akkor, amikor felgyújtották a Louvre-t. Ott állt a tömegben Salvador Dalí is, és egy szemfüles újságíró megkérdezte tőle: mi az egyetlen, amit megmentene bentről? A mester azt felelte: a tüzet. Hiszen a művészet hajtóereje a tűz. Engem is ez vitt egy életen át és visz a mai napig is. Némiképp akadályoz ebben, hogy néhány éve gerincsérvvel operáltak, és egy elhibázott műtéti mozzanat következtében valami történt a lábammal. A mai napig zsibbad, fáj. Persze abban, hogy az emlékeimről gondolkodjak, ez sem akadályoz. Mondják, öregkorára sokat felejt az ember, de ami igazán fontos, az tökéletesen megmarad. Igyekszem aktív életet élni. Ha elég jól vagyok, vadászok, ezt a szarvaskolbászt is a hentesemmel gyártottuk, egyenek már rendesen végre!” – dorgál meg bennünket, és eszünkben sincs ellenszegülni. A kolbász illata már úgyis régen bekúszott az orrunkba, rendkívül ízletes. Miközben tízóraizunk, a művész úr a vadkacsáiról, a kerti tóról, a színes halakról és a feleségéről, Katáról mesél, hogy milyen jó hozzá, és mekkora segítség számára.
„Elégedett vagyok az életemmel – fogalmaz. – Mindennel, ami csak megtörtént. Egyet sajnálok: sem színpadon, sem filmen nem lehettem Dózsa György. Az nekem való szerep lett volna, nagyon tudok a karakterével azonosulni. Vele, aki a legnagyobb harcok és fájdalmak között is kihúzta a hátát, és csak a barázdák mélyültek el az arcán, ahogyan ült a tüzes trónon.”
Aggódik a mai gyerekekért
Úgy véli, hogy a mai ifjúságot nem éri elég élmény. Különböző kijelzők előtt nyomkodják a gombokat, és nem élnek igazán. „Én az ilyen internetes dolgokban nem vagyok jártas, a feleségem, Kata intéz mindent. Tudom, ez túlzás, de az is, ahogy a mai gyerekek eltávolodnak a való élettől. Mire emlékeznek majd nagykorukban? Hol a mostani világban a bunkerépítés, a kergetőzés, a bújócska, a tábortüzek hangulata? Hol vannak a Nemecsekek és az Ács Ferik? Szerencsés vagyok, amikor én voltam kisfiú, még voltak. Jómagam Ács Feri voltam” – árulja el Koncz Gábor.
Fotó: Pintér Márta, Nagy Zoltán
