„Egyáltalán nem szeretem a születésnapokat, hiszen abból állnak, hogy az emberek kedvesen elbeszélgetnek, örülnek valaminek és berúgnak. Nekünk a hétköznapjaink állnak ebből. Kedvesen elbeszélgetünk, örülünk egymásnak és berúgunk. Ezért az ünnepek, főleg a születésnapok, semmi különösen nem jelentenek nekem…”
Kern András az irónia mestere. Épp olyan, mint az általa oly sokszor szinkronizált Woody Allen. Imádni való film az Annie Hall, Woody Allen Oscar-díjas remekműve, de mi magyarok azért is szerethetjük ennyire ezt a filmet, mert közben Kern Andrást hallgathatjuk. A színészt, akitől sokat kaptuk. Minden hangszeren játszott, játszik. Tökéletesen, hamis hangok és kotta nélkül.
Ha hétfő esténként leültünk a bumfordi asztali rádió mellé, majd bekapcsoltuk a hordozható, jóval modernebbnek tűnő zsebrádiót és megszólalt benne a rádiókabaré, alig vártuk, hogy Kern magánszáma következzék. Az Evőolimpia, a Taxi, a Halló, itt vagyok!, és persze a Halló, Belváros! – benne a legendás NDK-s turmixgép, az a bizonyos kivehető ajtós.
Kern virtuóz és utánozhatatlan. S mi azt gondoltuk, íme, egy vidám ember, aki pontosan tudja, mit jelent a felhőtlen szórakozás, az önfeledt nevetés. Tévedtünk. Kern zseni és megnevettetett bennünket, miközben ő sokszor sírt legbelül. Zokogott, amikor eltemette a fiát, akire mindennél és mindenkinél büszkébb volt. Soha nem beszélt, nem nyilatkozott a tragédiáról, bezárta a lelke utolsó szegletébe a feldolgozhatatlant. A feleségével összekapaszkodva próbálták elviselni, amit nem lehet… Honnan is tudhattuk volna mi, kacagó nézők, hogy Kern olykor szomorú bohóc…
Már gyerekként tapsoltak neki
Mindössze tízéves volt, amikor szerepelhetett a Kaland az állatkertben című rövidfilmben. De az ország az 1962-es Ki Mit Tud?-on ismerte meg a nevét, amikor egy osztálytársával színészparódiákat adtak elő, fergeteges sikerrel. Ott látta őt Várkonyi Zoltán is, aki zsűritagként szerepelt a műsorban, s később meghívta a még mindig csak 17 esztendős, harmadikos gimnazistát, hogy szerepeljen a Vígszínházban, Arthur Miller, Közjáték Vichyben című drámájában. Kern, a vékonyka, ábrándos tekintetű középiskolás együtt lépett fel Latinovits Zoltánnal, Darvas Ivánnal és Benkő Gyulával.
Micsoda kezdés! Akkor már az járt a fejében, márpedig ő rendező lesz, ám amikor felvételizett a főiskolára, épp nem indult ilyen osztály. Így aztán színészként diplomázott 1970-ben és rögtön a Vígszínház kínált neki szerződést, az akkori legszebb, a legnagyobb, a legnépszerűbb honi teátrum, amelyhez azóta is hűséges. És a kabarékirály Kern, az abszurd mestere, a poéngyártó művész, a nagy nevettető folyamatosan mutatta a másik énjét: a melankolikust, a drámait, a szorongót.
Olyan darabokban tapsolt neki a közönség, mint a Kellékes című monodrámában, a Velencei kalmárban, Molnár Ferenc Testőrében. S persze ott is Woody Allen, ott is a bölcs irónia, a Játszd újra, Sam!, a teátrum egyik legsikeresebb darabja volt hosszú-hosszú ideig. De Kern, a nagy kedvenc nem csak a világot jelentő deszkákon alkotott maradandót, a kamera méginkább visszaadta a tehetségét. Ő volt Kövesi, a tartalék, a Régi idők focijában. Szemüvegesen, svájci sapkában, esetlen mozgással – nem épp csodacsatárként.
De akkor már túl volt olyan sorozatokon, mint például az Öreg bánya titka, a Bors, és az ő hangját lehetett hallani a Mézga család kalandjaiban, a Kukori és Kotkodában, a Frakk a macskák rémében, de feltűnt az Egri csillagokban, a Herkulesfürdői emlékben. De ott volt a már említett Ripacsokban vagy éppen a Sztracsatellában, a Miniszter félrelép című moziról nem is beszélve.
Szülei nehéz sorsa
Aztán jöttek a közös filmek Bujtor Istvánnal és Kardos doktorként csetlett-botlott, vagy épp fürdött a Balatonban felhőtlen szórakozást nyújtva a közönségnek. Szórakoztatott minket és nem is sejthettük, hogy milyen fájdalmas tragédiákat élt meg. Hogy az édesanyja a II. világháborúban a Duna felé terelt, kivégzésre váró tömeg tagjaként egy gyógyszertárba kéredzkedett be és a hátsó ajtón szökött tovább, hogy életben maradjon. Aztán háztartást vezetett, gondoskodott a férjéről, aki egy bankban dolgozott a háború előtt, majd elvitték munkaszolgálatra, s amikor túlélte a világégést, könyvelőként dolgozott, és közben írt egy ifjúsági regényt is. A fiából lett színész, a Kárpát-medence egyik legnépszerűbb, legsokoldalúbb művésze.
Kern András játszik, olykor énekel, s mintha Leonard Cohent hallgatnánk. És olvas, mert ez a legfőbb kikapcsolódása. S most hogy 77 éves lett, talán elmondja megint azt a keserédes mondatot, amely úgy szól: „Mert az igazán öreg, vagy öreges, nyolcvan körül kezdődik, és ha szerencsénk van, eltarthat még kilencvenig is. A fene tudja!”
Forrás: Újságmúzem
Fotók: Fortepan/Szalay Zoltán, RTL
