A Józsefváros poros grundjairól indult, és végül a magyar színháztörténet egyik legfinomabb, legintelligensebb karakterformáló színésznőjeként írta be magát a kultúra emlékezetébe. A 105 éve, 1921. július 31-én született Bánki Zsuzsa soha nem tartozott a hangos, feltűnést kereső művészek közé. Inkább a szerepeivel beszélt, és talán éppen ezért bíztak rá olyan alakokat, amelyekhez érzékenységre, árnyaltságra és különleges belső tartásra volt szükség.
A józsefvárosi kislány álma
Bánki Zsuzsa Budapest VIII. kerületében, Józsefvárosban nőtt fel. Később szeretettel emlékezett vissza arra, hogy „az ezerszer áldott Józsefvárosban, az édes grundon” töltötte gyermekéveit. Már egészen fiatalon eldöntötte, hogy színésznő lesz, és kivételes tehetségére jellemző, hogy mindössze 15 éves korában felvételt nyert a Színiakadémiára.
A Magyar Színházművészeti Lexikon adatai szerint 18 évesen már diplomát szerzett, pályáját azonban a történelem tragikus fordulatai hosszú időre megtörték. Zsidó származása miatt éveken át nem kapott lehetőséget társulati színpadon, a második világháború pedig személyes veszteségeket is hozott számára: édesanyja a holokauszt áldozata lett.
Mindezek ellenére később is megőrizte azt a derűt és emberi tartást, amelyről kollégái és pályatársai egyaránt beszéltek. A Nemzeti Archívum szerint a háború után a Nemzeti Színház tagjaként kezdhette meg valódi pályáját, amely végül több mint fél évszázadon át tartott.
Színház helyett társasági élet? Nem az ő világa volt
Pályája során többször előfordult, hogy úgy érezte, a politikai környezet vagy az aktuális színházi viszonyok háttérbe szorítják. Ehhez saját természete is hozzájárult. Miközben sok kollégája a művészvilág kedvelt találkozóhelyein építette kapcsolatait, ő inkább otthon maradt egy jó könyv társaságában.
Nem szeretett hajnalig a Fészek Művészklubban üldögélni, inkább az olvasást választotta. Mégis újra és újra érkeztek azok a rendezők és igazgatók, akik hittek benne, és fontos feladatokat bíztak rá.
„Amikor az ember jó időben, jó helyen, jó irányítás alatt állhat színpadra, az minden szenvedést megér.”
Ez a gondolat végigkísérte egész pályáját.
Ezt olvastad már?
A szerepek, amelyek közel álltak hozzá
A Nemzeti Színház után a Madách Színház, majd a Petőfi Színház következett. Horvai István hívására került a Madáchhoz, ahol különösen kedves emlékként őrizte a Farkasok és bárányok Glafira szerepét.
Érdekes módon saját bevallása szerint nem rajongott a hideg, számító nőalakokért, a rendezők mégis gyakran ilyen figurák megformálását bízták rá. A Petőfi Színházban játszott szerepei közül később is a Tanítónő Tóth Flóráját emlegette a legnagyobb szeretettel.
Hiába nem rajongta a rá bírott nőalakokat, Bánki Zsuzsa különleges adottsága mégiscsak az árnyalt jellemábrázolás volt. A klasszikus és modern drámák világában egyaránt otthonosan mozgott, emellett kiváló versmondónak számított. A legtöbb róla szóló korabeli írás külön kiemeli érzékeny karakterformálását és egyéni színpadi jelenlétét.
A Vígszínház lett az igazi otthona
1962-ben szerződött a Vígszínházhoz, és ettől kezdve szinte haláláig a társulat meghatározó tagja maradt. Nemcsak játszott, hanem tanított is: a Színház- és Filmművészeti Főiskolán, később az Újvidéki Akadémián és az Állami Balettintézetben is dolgozott.
A szakmáról alkotott gondolkodását jól tükrözi egyik legismertebb mondata:
„A színész, amíg még él, és amíg sikerei vannak, addig van.”
A színésznő mindig is úgy vélte, a színészet teljes egészében a jelen művészete. Nem a múlt sikerei számítanak, hanem az, hogy a színész minden este újra bizonyítani tudjon a színpadon.
Kevés film, mégis maradandó emlék
Noha elsősorban színházi színésznőnek tartotta magát, a filmvásznon is maradandót alkotott. Első igazán jelentős filmszerepét a mára klasszikussá vált Valahol Európában című alkotásban kapta, ahol Éva karakterét formálta meg.
A Mafab adatbázisa szerint pályája során több mint harminc filmben és televíziós produkcióban szerepelt, de tudatosan nem a filmes karriert helyezte előtérbe. Sokkal fontosabb volt számára az élő találkozás a közönséggel, amelyet a színház nap mint nap megadhatott.
A Szomszédokkal egy új generáció kedvence lett
A szélesebb közönség talán mégis a televízión keresztül zárta a szívébe. 1987-ben indult a legendás Szomszédok, amelyben Szöllősiné Zsuzsát, a szemész főorvost alakította.
A sorozat tíz éven át kísérte a nézőket, és a karakter szinte összeforrt a színésznő nevével. A a kezdetektől egészen élete végéig szerepelt a teleregényben, amely új rajongókat hozott számára, és pályája utolsó szakaszában is szoros kapcsolatban tartotta a közönséggel.
Egy élet a színpad szolgálatában
Bánki Zsuzsa soha nem tartozott a botrányhősök vagy a társasági élet sztárjai közé. Inkább azok közé a művészek közé tartozott, akik csendben, következetesen építették fel életművüket. Talán éppen ezért tudott annyi finom, intelligens, emberi karaktert hitelesen megformálni.
A magyar színháztörténet egyik legkülönlegesebb egyénisége volt, akinek pályáját nem a hangos sikerek, hanem a szakmai hitelesség, az önazonosság és a közönség szeretete tette maradandóvá. És ahogy ő maga fogalmazott:
„A színész, amíg még él, és amíg sikerei vannak, addig van.”
Bánki Zsuzsa esetében ez a mondat ma is igaznak tűnik. A színésznő 1998 januárjában hunyt el, 76 éves korában. Első férje Újhelyi Szilárd, a Nagy Imre-köréhez tartozó politikus volt, akitől az 1950-es években vált el. Második házastársa Barlay Gusztáv rendező volt, gyermekük nem született.
