Gyűrűket a hajba
Az ókori Egyiptom asszonyai híresek voltak a parókáikról és a sminkjükről. A legszebb parókák emberi hajból készültek, de növényi rostokat is felhasználtak hozzájuk. Ezek alatt gyakran rövidre vágták vagy leborotválták a természetes hajkoronájukat, hogy távol tartsák maguktól a tetveket és egyéb vérszívókat. Az sem volt ritka, hogy a saját tincseikhez rögzítették a hajhosszabbítást, és ékszereket, például gyűrűket is viseltek a hajukban.
Minden valamirevaló egyiptomi hölgynek volt saját sminkkészlete. A színes festékekhez féldrágaköveket őröltek porrá, ezt keverték el értékes olajokkal.
A vastag, fekete tusvonalnak a szemük körül nemcsak szépészeti jelentősége volt, a nap égető sugarai, a fertőzések, sőt, hitük szerint a szemmel verés ellen is védelmet nyújtott. A rúzsokat apróra tört okkerből, jódból, bíborszínű rovarokból, vagy más, gyakran kifejezetten mérgező, színes vegyületekből készítették.
Kecskeszőr szemöldök
Az ókori görög hölgyek előszeretettel puhították a bőrüket olívaolajjal, míg az arcuk és a szájuk színezésére összetört szedret használtak. Ezek természetes és egészséges szépítőszerek voltak, ellentétben az ólommal, amellyel a bőrüket fehérítették. Miután azonban a görög orvosok rájöttek, hogy az ólom erősen mérgező, krétaporra cserélték a fehérítőszert.
Nagy népszerűségnek örvendett akkoriban a sűrű, összenőtt szemöldök. Így akit az olimposzi istenek nem áldottak meg eléggé burjánzóval, az kecskeszőrszálakat tapasztott össze növényi gyantával, és ragasztott fel a két szemöldöke közé, az orrnyergére.
Piócás hajfestés
A római nők is hódoltak a mérgező, ólomtartalmú arcfestékek és az állati szőrrel kipótolt szemöldök divatjának. Bár tudták, hogy az ólom mérgező, a fehér bőr iránti vágyuk sokszor erősebb volt az észszerűségnél. Míg Görögországban a felsőbb osztályok hölgyeinek körében dívott a haj szőkítése, addig Rómában a prostituáltak számára írták elő a sárga haj viselését. Sokan egyszerűen parókával oldották ezt meg, de volt, aki görög szokás szerint fahamu és lúgos szappan vagy ecet, esetleg égetett növények és diófélék segítségével világosította a haját. Az előkelő hölgyek viszont kifejezetten gusztustalan festékre szorultak: hónapokig ecetben erjesztett piócákkal kenték be a hajukat, hogy feketébb legyen. Más színek eléréséhez hennát és indigót is alkalmaztak.
Divatos magas homlok
Ma, amikor sokan műszempillát hordanak, nehéz elképzelni, hogy a középkor vége felé és a korai reneszánsz idején a hölgyek minden szálat eltávolítottak az arcukról, beleértve a szempillájukat és a szemöldöküket is. A magas homlok divatjának hódolva sokan kiborotválták, kiszedték a hajuk elejét, hogy szert tegyenek az előkelőnek számító, nyújtott arcvonalra. Az összenőtt szemöldökű ókori görög hölgyek itt bizony aligha számítottak volna divatosnak!
Mérgező tekintet
A reneszánsz Itália kedvelt szépségpraktikája volt, hogy a nők a mérgező nadragulya, más néven a belladonna nedvének híg oldatát csepegtették a szemükbe. Maga a növény is innen kapta a nevét: olaszul a belladonna „szép hölgyet” jelent. A hatóanyaga, az atropin kitágította a pupillát, és csillogóvá vált tőle a tekintet – persze csak akkor, ha a túladagolás nem okozott vakságot, rosszabb esetben halált. A növény egyébként udvari cselszövéseknek és végzetes mérgezéseknek is gyakran volt a főszereplője, így a szépségre vágyó asszonyok is pontosan tudták, hogy nem veszélytelen vele játszadozni.
Vastól feketült fogak
Míg a mai hölgyek fogfehérítő fogkrémekre és kezelésekre költenek, a japán előkelők körülbelül a 2. és a 19. század között annak örültek, ha sikerült teljesen feketére színezni a fogaikat. Az ohaguro-nak nevezett eljárást ecetben oldott vasreszeléket tartalmazó lakkal vitték véghez. A feketítés állítólag a szuvasodástól is megvédte a fogaikat. Az 1500-as években a módszer a 8-10 éves előkelő kislányok körében vált a felnőtté válás szimbólumává, az 1800-as évek közepe után pedig csak a császári család férfi tagjai és a legmagasabb rangú arisztokraták feketítették a fogaikat. 1870-ben azonban a japán kormány betiltotta az ohagurót.
Kékre színezett vénák
Európa arisztokrata hölgyeinek körében mindig is nagy népszerűségnek örvendett a hófehér bőr, ami azt jelezte a szemlélőnek: viselője nem hajladozik a mezőn a tűző napon, mint a pórnép asszonyai. A középkorban a hölgyek gyakran eret vágattak magunkon, hogy a vérveszteségtől kellően sápadtak legyenek. A forradalom előtti Franciaországban pedig nagy divat volt kék festékkel hangsúlyozni a vénákat a kézen és a dekoltázson, megteremtve ezzel az átlátszóan vékony és fehér bőr illúzióját. Persze a „jól bevált”, ám változatlanul mérgező ólmos arcfestékekhez és a krétaporhoz is sokszor nyúltak. Sőt, volt, aki arzénes fürdővel biztosította a sápadtságot, amíg bele nem halt a szépítkezésbe.
Rádiumos krém, rúzs
A 20. század elején nagy szenzációnak számított a radioaktivitás felfedezése. Az első sugárzó kozmetikumok az 1920-as években jelentek meg, amikor „folyékony napfényként” emlegették a rádiumot, amely a reklámok szerint ragyogó szépséget kölcsönzött a termékek használóinak. Krémeket, rúzsokat, púdert, hajtonikot, szappant dúsítottak radioaktív összetevőkkel, és azt ígérték, hogy hatásukra megújulnak a szövetek, eltűnnek a ráncok, megerősödik a bőr. Minden betegséget gyógyító csodagyógyszerekbe is gyakran tettek rádiumot, a nagy dózisú röntgensugárzást pedig szőrtelenítésre ajánlották. Csak a 30-as években jöttek rá, hogy a sugárzó anyag súlyos egészségkárosodáshoz, daganatos betegségekhez is vezethet, ekkor tiltották be az ezeket tartalmazó kozmetikumokat.
Fotó: gettyimages
