Egy júniusi, forró szombat délután érkezünk a főváros melletti településre, ahol elegáns, fiatalos házaspár köszönt minket. A hetvenes éveik elején járó Margó és Sándor maguk sem akarják elhinni, hogy milyen gyorsan elrepült fél évszázad, hisz az első találkozás emléke még tisztán él bennük. Kérés nélkül kezdik feleleveníteni szerelmük kezdetét.
– A vonaton ismerkedtünk meg. Akkor még beszélgettek az emberek a hosszú utazás alatt, nem pedig a telefonjukat bámulták, mint most. Mind a ketten Pestről tartottunk haza a szülőfalunkba, és az én ismerősöm Sanyi katonatársa volt, bemutatott minket, és azonnal megtetszettünk egymásnak. Majd két évig leveleztünk, szinte mindennap írt, a szép sorait még mindig őrzőm – meséli az asszony.
Albérletben kezdték a közös életüket
A kötelező katonai szolgálat után a fiatal szabolcsi pár összeházasodott, és Budapesten kezdte meg közös életét.
– A szüleink nem tudtak anyagilag támogatni, mert mindketten nagycsaládból származunk. Kizárólag magunkra számíthattunk, albérletben éltünk az első négy évben. A házi néni lakott a nagy házban, ami mögött volt egy kisebb szoba-konyha. Emlékszem, azt is megnézte a kukában, hogy mit dobok ki. Ha túl vastagnak találta a krumplihéjat, még le is szidott, hogy így soha nem lesz semmink. De lett! – mosolyodott el Margó, akitől férje veszi át a szót.
– Negyvenötezer forint volt a telek 1973-ban a XVII. kerületben. Szerencsére sok mindenhez értek, szó szerint a két kezemmel építettem fel a házat. Hétvégenként jöttek a sógorok, és segítettek falazni, beszereltem a vizet, a villanyt. Először egy kisebb ház készült, majd szusszantunk egy pár évet, és hozzáépítettünk. Nem is lett volna időnk veszekedni, mindig volt teendőnk. A gyerekek, a folyamatos építkezés, a kertrendezés, a közös célok még szorosabbá teszik két ember szövetségét – néz megerősítést várva feleségére a 74 éves férj, az asszony pedig egyetértően bólogat.
Újra felhúzták a karikagyűrűket
Közben megérkezünk az ecseri római katolikus templomba, ahol a hetvenfős család előtt megkezdődik a szertartás.
A misét a férj unokaöccse, Tóth László atya celebrálja. Először megkéri a párt, húzzák le a karikagyűrűjüket, hogy az esketés során immár másodszor újra felkerüljön az ujjukra. Igazán megható pillanat, amikor az oltár előtt állva, a házaspár egymás kezét fogva, egymás szemébe nézve, ismét hűséget esküszik. A feleség, ha akarná, sem leplezhetné zavarát, a férj szemében megjelenik egy könnycsepp. Vajon mit érezhetnek? Sándortól megtudjuk, hogy ő ragaszkodott az aranylakodalomhoz.
– Ahogy öregszem, egyre inkább fontosabbá válnak az ünnepek. Szeretem, amikor összegyűlik a család, jókat beszélgetünk, eszünk-iszunk. Az öt unokánk megtölti a teret, jönnek az ő kis szerelmeik is. Egy átlagos vasárnapi ebéden tizenhárman vagyunk. Ránk mindig az volt a jellemző, hogy szívesen fogadtuk a vendégeket. A feleségem képtelen keveset főzni. Fontos volt számára, hogy az aranylakodalomra is ő készítse az ételeket, mert ő csak annak a minőségében bízik. A templomból megyünk át a rendezvényházba, ott tartunk egy kerti partit. 120 szelet húst paníroztunk be, ugyanennyi tarját, felső csirkecombot pácoltunk. Saláták és meleg köretek, mindenki ehet bőven. Az italok szervírozásában a nagyobb unokák segítenek, a fiam lesz a ceremóniamester. Mindenkinek megvan a feladata. Összefogunk, és azon leszünk, hogy mindenki jól érezze magát. Ez az összetartás volt jellemző az elmúlt ötven évünkre is. Soha semmilyen feladattól nem ijedtünk meg, kétségbeesés helyett mindig a megoldásra koncentráltunk – magyarázza Sándor.
A hűség természetes
Lassan elkészül a templom előtti lépcsőn az esküvői csoportkép is. Búcsúzunk az örökifjú pártól, akiktől még azt kérjük, hogy mondják el olvasóinknak, szerintük mi kell ahhoz, hogy két ember élete végéig harmóniában tudjon együtt élni.
– Először is egy szerencsés találkozás. Nálunk megvolt a külső vonzalom mellett a hasonló értékrend, gondolkodás. Az első pillanattól kezdve minden olyan magától értetődő volt. Az anyagiakon sosem veszekedtünk, talán azért, mert amikor összekerültünk, ugyanúgy semmink nem volt. A kasszát én kezeltem, a férjem sosem szólt bele, hogy mire költöm, mert tudta, látta, hogy minden körülmények között a gyerekek, a családunk volt az első helyen. Bíztunk egymásban akkor is, amikor tíz éven át Németországban dolgozott. Azt, hogy ne legyünk egymáshoz hűségesek, el sem tudtuk képzelni. A mi generációnkban sok hasonló pár van, a családunkban is, de sajnos nem mindenki élte meg ezt a kort – válik kicsit szomorúbbá a beszélgetés, amit a férj mindenképpen vidámabban szeretne lezárni.
– Annyi szépet mondtunk magunkról, de valljuk be azt is, hogy azért nálunk is volt olykor tányércsörömpölés. A legjobb házasságban is megesik, de arra büszke vagyok, hogy az sosem fordult elő, hogy akár egyetlen napig is haragot tartsunk, és ne szóljunk egymáshoz. Mert az én feleségem olyan asszony, aki addig mondja a magáét, amíg az összes mérge el nem száll, én pedig ilyennek szerettem, szeretem és remélem, még jó sokáig szerethetem is.
Kiemelt kép: Pintér Márta
