Csépke Bernadett Nadin most 27 éves, de mindig érezte, valami nem stimmel vele. Amikor mások labdáztak, őt az egyiptomi mitológia érdekelte. Amikor sztárokért rajongtak, ő élt-halt a filozófusokért. Tökéletesen megtanult három nyelven, de nem tudja, hogyan kell két pontot egyenessel összekötni. Ruhákat tervez, sőt meg is varrja őket, de nem képes eldönteni, hogyan kell egy konyhai edényt a megfelelő helyre betenni a szekrénybe. Mindig gondja volt az emberi kapcsolatokkal – az iskolában rengeteget bántották a diáktársai és a tanárai is. Bolondnak nézték, kinevették, elfordultak tőle. Hazafelé a buszon minden nap sírt. 23 éves volt, amikor kiderült, mindez azért van, mert autizmussal él.
„Csak konkrét utasításokra reagálok”
„Miután meghalt a nagymamám, aki a szüleim mellett a legfontosabb ember volt az életemben, pánikbeteg lettem – kezdi a történetét Nadin. – Az egyik rohammal lebuktam a szüleim előtt, akik elvittek pszichiáterhez. Oda 9 oldalas leírást vittem magammal a gondjaimról, tünetegyüttes szerint csoportosítva. A szakember azonnal mondta, ide ő kevés lesz, így jutottam az Autizmus Alapítványhoz. Kiderült, hogy autizmus spektrumzavarom van, tehát nem vagyok defektes, sem ufó, csak más. Ez számomra – annyi év szenvedés után – hatalmas előrelépés volt. Minden erőmmel azon voltam, hogy megismerjem az állapotomat, és megtanuljam, hogyan állhatok helyt az emberi kapcsolatokban és az élet dolgaiban.”
Amikor azt kérdezem tőle, mit nem értenek belőled az átlagemberek, nevetve feleli: „Semmit sem! Például különös nekik, hogy képtelen vagyok szemkontaktust tartani, pótcselekvésként a hajamat csavargatom, ha öröm ér, szó szerint repdesek, ha bánat, azonnal sírok. Amiben ki tudom fejezni magam, az a művészet: az írás, festés, sminkelés, fotózás, ruhatervezés, varrás és animációsfilm-készítés. Ami viszont nem megy: a könnyed csevegés és az, ha olyasmiről kell beszélni, ami egyáltalán nem érdekel. Akkor kivonom magam a társaságból, és azonnal fejben kezdek el élni. A hétköznapi, gyakorlati teendők sem mennek. Például, ha anya szól, hogy lejárt a mosogatógép, nem fogom fel, hogy arra gondol, ki kellene pakolni. Csak konkrét utasításokra reagálok. Ugyanígy nem veszem észre a koszt sem. A sminkcuccaim és a festékeim között például akkurátus rend van, de a szoba, ahol élek, vállalhatatlan” – sorolja a mindennapjai buktatóit.
A férfiak menekültek tőle
Nadinnak, miután tudomására jutott az állapota, szenvedélyévé vált annak kutatása. Miközben egyik diplomát szerezte a másik után, sorstársakat keresett. Mint mondja, ma már vannak barátai, akik hasonló problémával élnek, így megértik őt. Nemrégiben volt életében először párkapcsolata, aminek sajnos csalódás lett a vége.
„Azóta regisztráltam egy randialkalmazásra, ahol egy hónap alatt 200 férfi menekült el tőlem – meséli. – Egy tunéziai egyetemi hallgató írt nekem, hogy a képem alapján tetszem neki, ismerkedjünk, mire én megkérdeztem tőle, még mindig leintősek-e a tunéziai buszok? Erre fogta magát és letiltott. Valaki megkérdezte, milyen érzelmeim vannak, én pedig magyarázni kezdtem neki Paul Ekman alapérzelem-elméleteit. Ez sem jött be. Én átlagos beszélgetésre nem vagyok képes, mert mindenről azonnal a speciális érdeklődési területeimre asszociálok. Persze ettől még tudok szeretni, nagyon is! Mégsem erős bennem a társ utáni vágy. Annál jobban vágyom diplomákra. Éppen most csinálom a harmadikat. Klinikai szakpszichológus leszek, hogy segíthessek a sorstársaimnak, kifejezetten felnőtt autistákkal fogok foglalkozni” – mondja, majd hozzáteszi: hazánkban jelenleg igen problémás az autizmus spektrumzavar diagnosztizálása
„Állami intézményben általában 2-3 évet kell várni, mire valaki sorra kerül, magánúton pedig megfizethetetlenül drága a kivizsgálás. Ezen nagyon jó lenne változtatni.”
„Üzenem a sorstársaimnak, hogy nagyszerűek”
A területen történő változás szükségessége miatt készítette Nadin az AuterSight című animációs rövidfilmet, ami arról szól, hogyan éli meg egy autista a mindennapjait a külvilággal szemben. Több mint 13 000 alkotás közül jelölték New York-ban a Student World Impact nevű megmérettetésen a fődíjra. A szmogriadóra való tekintettel a rendezvényt idén online tartották, csak ez akadályozta meg Nadint abban, hogy ott vonuljon a vörös szőnyegen.
„Szeretnék híres lenni, azért, hogy a történetem által segíthessek az embereknek – mondja. – Rengeteg mondanivalóm van, amit nyolc művészeti ágon át tudok közölni. Fontos küldetésem, hogy felhívjam a figyelmet az autizmus spektrumzavar különféle válfajaira és azok tüneteire, hogy a sorstársaim magukra ismerjenek, és mielőtt végképp depresszióba esnének a kirekesztettség miatt, menjenek el kivizsgálásra. Szeretném nekik azt üzenni, hogy nagyszerűek. Lehet, hogy nem pont olyanok, mint a többiek, de ezen ne keseregjenek. Hiszem, hogy mi, autisták, ha ügyesen használjuk a képességeket, amiket a sorstól kaptunk, rengeteget adhatunk a világnak. Hallassuk a hangunkat, és mutassuk meg az értékeinket, hogy a most felnövekvő generációknak már csak legenda legyen a kirekesztettség.”
A szülei sem gyanakodtak
Nadin édesanyja, Melinda elárulta, nekik eszükbe sem jutott, hogy a lányuk autista is lehet. „Kislánykora óta láttuk persze, hogy különleges egyéniség, aki leginkább csöndesen alkot, és nehezen találja a hangot másokkal. Azonban mivel erről az állapotról mi nem sokat tudtunk, az apjával csak arra gondoltunk: két ilyen bogaras bolondnak, mint mi, csak bogaras, bolond gyereke születhet. Amikor néhány éve diagnosztizálták őt, sok minden magyarázatot nyert. Igyekszünk mindenben támogatni, minél inkább önálló életre tanítani, és nagyon drukkolunk neki, hogy akár a filmkészítésben, akár a pszichológiában sikereket érjen el, és mindig legyen pénze takarítónőre” – nevet Melinda.
Fotó: Pintér Márta
