Néhány éve az Instagramon „találkoztam vele először”, és az általa leírtaktól összeszorult a szívem. Bajkó Barbi 29 éves volt, az esküvőjére készült, csakhogy rosszindulatú melldaganattal diagnosztizálták. Akkoriban „Dióval az élet” című oldalán osztotta meg az érzéseit, egyrészt, hogy megkönnyebbüljön, másrészt, hogy történetével motiváljon, és a hazai egészségügy útvesztőjében keringve szerzett információkkal másoknak is segítsen.
Valósággal sokkolta a diagnózis
„Nem akartam én a betegségemmel hírnevet szerezni, egyszerűen csak jólesett magamból kiírni az érzéseimet – kezd mesélni Barbi. – Csomót találtam a mellemben, és mivel hónapok alatt sem tűnt el, orvoshoz fordultam. A betegségről azelőtt mit sem tudtam, a hír valósággal sokkolt, fogalmam sem volt róla, hogy mi következik. Egyben azonban biztos voltam: nincs más opció, mint a gyógyulás. A kemoterápia és a műtét utáni lábadozás időszaka alatt leginkább az motivált, hogy 2020. június 20-án én az Aladdin zenéjére fogok anyakönyvvezető elé vonulni, és a vőlegényemmel összeházasodunk. A kezelések alatt is éltem tovább az életemet. Két kemo között dolgoztam, a párommal, a barátaimmal voltam, rendes lánybúcsút is tartottunk, és egyáltalán nem zavart, hogy éppen nincs hajam. Így visszagondolva, azt leszámítva, amikor a kemo miatt legyengültem, és rosszul voltam, nem vált a betegség a személyiségem részévé. Talán ez a hozzáállás segített abban, hogy miután megjöttek az első megnyugtató CT-eredmények, azt mondtam magamnak, a 2020-as évet áldoztam csak erre a rettenetre, 2021-ben már új élet kezdődik.”
Addigra nagyon komoly online közösség szerveződött Barbi köré, aki kendőzetlen őszintesége és a sebezhetősége felvállalása miatt nagy népszerűségre tett szert. Mivel a betegségéhez való hozzáállása sokakat motivált, egyre több tévéműsorba és interjúra hívták, sokak számára motivációs forrássá vált.
„Voltak, akik azzal vádoltak, üzletet csinálok a rákomból – mondja szomorkásan. – Én azonban nem rájuk figyeltem, hanem a közösségemre, akiktől sok támogató visszajelzést kaptam, és akik azt írták nekem, a történetem rengeteg erőt ad nekik a mindennapokhoz.”
Két perc alatt döntöttek a jövőjükről
Barbi a felépülése után a „Dióval az élet” oldalt „Élet Dió után”-ra keresztelte át. Immár fizikailag és lelkileg is elég erősnek érezte magát az újrakezdéshez. A férje, Gergő is mellette állt. Nagyon örültek a felépülésének, de rögtön egy újabb kihívással kellett szembenézniük.
„Családot szerettünk volna, és az öt év letelte után meg lehetett volna próbálni, viszont Dió hormonális eredetű volt, és a várandósság óriási hormonbomba a női szervezetnek – magyarázza Barbi. – Azt mondták, ha terhes leszek, nem garantálható, hogy a daganat nem újul ki, és hogy akár választani kell a pici és az én életem között. Ez volt az a pillanat, amikor úgy éreztem, el kell engednem a gyerekről szőtt álmaimat.” Barbi és Gergő ezzel a gondolattal meg is nyugodott, és jó ideig nem beszéltek a témáról.
Aztán egy nap – egy utazásuk alkalmával –, amikor éppen a pezsgőfürdőben ültek a csillagos ég alatt, Barbi szóba hozta, hogy mostanában sokat gondolkodik és olvasgat az örökbefogadásról. Férjéből erre kibukott, hogy egy ideje ő is ezt teszi.
„Percek alatt eldöntöttük, hogy örökbe fogadunk egy gyereket. Hazaúton az autóban összegyűjtöttem a netről minden tudnivalót, és amint hazaértünk, belevágtunk a folyamatba. Regisztráltunk, elvégeztük a tanfolyamot, és a szakszolgálat felírt minket a várólistára. Aztán egyszer csak áprilisban megcsörrent a telefonom: lenne egy másfél éves kislány. Hamarosan meglátogattuk őt, és szerelem volt első látásra. A kicsi, ahogy megkezdődött a nyári szünet, hozzánk költözött.”
Türelem kellett az anyai érzésekhez
A fiatal párnak csupán néhány hete volt arra, hogy berendezzék a kislánynak a gyerekszobát. Falat festettek, bútorokat raktak össze, és egyszer csak ott találták magukat a szőke angyalkával.
„Eleinte olyan volt, mintha egy kedves ismerősünk cuki kislányára vigyáznánk, beletelt némi időbe, mire tudatosult, ő a mi lányunk. Még viccelődtünk is Gergővel, egy dologra figyeljünk: ne hagyjuk ott sehol! – emlékszik nevetve Barbi. – Az anyai érzések nem egyik napról a másikra alakultak ki bennem. Kezdetben a kicsi sem volt az a bújós típus. Már azt hittem, valami baj van velünk, de Gergő is és anyukám is azzal nyugtatott, adjak időt magunknak. Aztán egy nap volt nálunk egy családi összejövetel, és estére a kislányunk nagyon belázasodott. Akkor senki más nem volt neki jó, csakis én. Az ölemben, rajtam aludt el. Amikor letettem az ágyába, és kijöttem a szobából, sírni kezdtem, és mondtam Gergőnek: most érzem először édesanyának magam. Az volt az álmom, hogy 32 éves koromra legyen egy 2 éves kislányom, és az élet, ha más úton is, de megadta nekem. Mindaz, amin a férjemmel együtt keresztülmentünk, még jobban megerősítette a kapcsolatunkat, és a kicsivel együtt kerek lett a világunk. A betegség és a vele járó szenvedés már csak távoli emlék, ugyanakkor az életem egy fontos szakasza, amiből rengeteget épültem.”
Tabukat döntöget
Barbi, ahogyan annak idején a betegségéről, mostanság az örökbefogadás kapcsán mesél sokat az Instagram-oldalán. Fontosnak tartja, hogy a tabutémákról beszéljen, hogy segítse a nőket a nehéz helyzetekben.
„A közösségi oldalak csodája, hogy többé nem kell magunkat egyedül éreznünk a gondjainkkal, és igenis ehhez szükség van olyan nőkre, akik felvállalják a történeteiket a nyilvánosság előtt. Ezen az úton tudok és szeretnék is másoknak segíteni” – árulja el.
Fotó: Mudri Tóth Mária, privát
