Bár néhány évtizede még szigorú tabunak számított a csúnya szavak használata, ma már, ha akarnánk, sem tudnánk elzárni a gyereket ez elől. Az utcán, de a filmekben, újságokban is szembejöhetnek kevésbé illedelmes kifejezések, és néha az internetes influenszerek is csak úgy ontják magukból a trágárságot. A gyerekek pedig, ahogy minden információt, ezt is szivacsként szívják magukba – a másként nevelkedett nagyszülők őszinte rémületére.
Van kitől eltanulni
„Ahogy sok téren, úgy a csúnya beszéddel kapcsolatban is a gyerek elsődleges szocializációs közege, vagyis a családi példa a döntő” – magyarázza dr. Jármi Éva pedagógiai szakpszichológus, a Hol A Helyem Iskolapszichológiai Tanácsadó Központ vezetője. Az egészen kicsi gyerek is remekül felméri, hogy a szüleinél hol húzódnak a határok e téren, és alkalmazkodik hozzájuk – természetesen folyton feszegetve azokat. Sok családban viszont nem csinálnak nagy ügyet abból, ha valakinek a száján kicsúszik egy-egy trágár mondat. Így aztán egészen biztosak lehetünk benne, hogy a gyerek, ha otthon, a családban nem is hall ilyesmit, az óvodás társaktól egészen biztosan eltanul majd egy-két durvaságot.
Fegyverként is működik
Dr. Jármi Éva szerint a káromkodásnak a különböző életkorokban különféle szerepe lehet. Az óvodásnak sokszor egyszerűen csak megtetszik egy szó, és bár nem ismeri a jelentését, használni kezdi. Ha ilyenkor a szülő vagy az óvónő alaposan megszidja vagy megbünteti, a kicsi felfigyel rá, hogy a felnőtteket ezzel ki lehet billenteni az egyensúlyukból, és feszült helyzetben egyfajta „fegyverként” fogja bevetni. De az sem jó megoldás, ha nevetni kezdünk rajta, azt éreztetve, hogy aranyos, vicces, amit mondott.
Kamaszkorban természetes
A kisiskolás korban belép a képbe a „vagánykodás” is: ha a kortárs közösségben a gyerek tetszést arat azzal, hogy a tanárok véleményére nem adva, sőt azzal szembemenve ki mer mondani bizonyos dolgokat, akkor számíthatunk rá, hogy használni is fogja ezeket a szavakat. „Kamaszkorban pedig szinte természetes része az életkorra jellemző lázadásnak, ha a gyerek durván beszél” – teszi hozzá a szakértő. – Ilyenkor a serdülő már egyértelműen a kortársak tiszteletét igyekszik kivívni, és szembefordul a felnőtt tekintéllyel. Kis túlzással azt mondhatom, hogy akkor szoktunk komolyabban aggódni, ha egy kamasz véletlenül sem mond illetlenségeket. Ilyenkor ugyanis gyanítható, hogy nem érzi otthon magát a kortársai között, és elmarad a lázadás, amire pedig óriási szüksége lenne a felnőtté váláshoz” – figyelmeztet szakértőnk.
Szörnyülködni tilos
Ha szülőként felfigyelünk rá, hogy a gyerek újabban olyan kifejezéseket használ, ami számunkra már túlmegy a határon, érdemes először a saját viselkedésünkkel számot vetnünk. A mi szánkból is kicsúszik vészhelyzetben egy káromkodás, vagy teljesen elutasítjuk ezt? Ha mi magunk is azt érezzük, hogy a feszültség túl sokszor sarkall a vaskos mondatok használatára, akkor lehet, hogy nem ártana kissé visszafogni magunkat. De annak is érdemes utánajárni, ha extrém módon viszolygunk minden szalonképtelenségtől – mi rejtőzik amögött, hogy mindig kifogástalanul illendőek akarunk lenni?
Ha a gyerektől durva szót hallunk, nem érdemes szörnyülködni vagy büntetni, hiszen ezzel is jelezzük, hogy óriási jelentőséget tulajdonítunk a dolognak. Ami pedig tilos, az magától értetődően izgalmas lesz neki. Inkább kérdezzük meg, érti-e egyáltalán, amit mond. Arról is beszélgethetünk – természetesen az életkorának megfelelően –, hogy a trágár kifejezések sokszor sértőek a többiek számára. Érdemes megvilágítani, hogy mit árul el magáról, hová sorolja be magát az, aki szinte kötőszóként használja ezeket, és melyek azok a szituációk (például az iskolában, az óvodában), ahol még akkor sem mondunk ilyet, ha egyébként kissé engedékenyebbek vagyunk. A családra jellemző normát is át lehet adni: a „mi itthon nem beszélünk így” anélkül állítja fel a határokat, hogy szigorú tilalmakat vezetnénk be.
Forma helyett tartalom
A nagyszülők többsége még egészen más világban szocializálódott: van, akinek gyerekkorában a szülei vagy a tanárai egyenesen szappannal mosták ki a száját, ha eleresztett egy oda nem illő kifejezést. A lányoknak különösen nem illett rondán beszélniük, ez legfeljebb a kocsmában volt megengedhető. „Teljesen természetes, és már az ókorban is feljegyezték, hogy minden generáció elszörnyed azon, amit az aktuális fiatalság megenged magának” – mondja szakértőnk, aki azt is hozzáteszi – az is előfordul, hogy a nagyszülők általánosan elégedetlenek a gyerekeik nevelési elveivel, ez nyilvánul meg abban, amikor a gyerek csúnya beszéde miatt ostorozzák a szülők engedékenységét.”
Azt azonban nagymamaként mindenképp tudomásul kell venni, hogy az évtizedekkel ezelőtti illemszabályok megváltoztak. És bár szelíden, a helyettesítő kifejezésekre is javaslatot téve meg lehet beszélni az unokával, miért nem kedveljük ezt a stílust, szakértőnk inkább azt tanácsolja, hogy a kapcsolat tartalmát tartsuk szem előtt a forma helyett.
„Örüljünk, ha az unoka megosztja velünk az életét, a problémáit, ne vegyük el a kedvét ettől azzal, hogy folyton kijavítjuk, egzecíroztatjuk. A bensőséges kötődés többet ér, mint a kifogástalan viselkedés” – figyelmeztet dr. Jármi Éva, aki szerint fontos, hogy ne csináljunk a csúnya beszédből valamiféle családon belüli erőfitogtatást. Ha a szülők e téren átlagos, normális példát adnak a gyerekeiknek, idővel, az újdonság lecsengésével ez ügyben is beáll majd egyfajta elfogadható egyensúly.
