Riportok

Mai modern pásztornők: Ibolya, Erzsébet és Tünde – „Mi, nők hamarabb észrevesszük, ha valami nincs rendben a nyájjal”

Riportunk szerep­lői különböző életutat jártak be, mégis sok a közös bennük. Pirkadatkor ébrednek, terelik a nyájat, ellátják a jószágokat, nevelik a gyermekeiket, elvégzik a ház körüli teendőket, és a tanya jelenti számukra az igazi megnyugvást.

Az ősi mesterség, a pásztorkodás nem csupán hivatás, hanem életforma. A nők kemény munkát végeznek a szabadban, hétvége és munkaszüneti nap nélkül, mégsem cserélnék el semmiért. Sáfián Lászlóné Ibolya gulyás édesapja révén beleszületett a természetközeli létbe, de nem volt lehetősége kitanulni a szakmát.

Hétgenerációs juhász férje oldalán azonban kiteljesedett, és megtalálta a helyét a pásztorközösségben. Sógora családjával karöltve Hajdúsámsonon jelentős gazdaságot vezetnek, több mint hatszáz állatot tartanak. „Amikor a férjemmel harminchat évvel ezelőtt megismerkedtünk, és kivitt a tanyára, éreztem, hogy a génjeimben van a mesterség. Nehéz hivatás a miénk, hiszen folyamatos készenlétet igényel, de minden pillanata megéri. Egyszerűen élünk, de boldogan” – kezdi Ibolya.

Az állatokhoz igazodnak

A pásztornők napja hajnalban kezdődik, és alkonyatig meg sem állnak. „A lányomnak uzsonnát, a férjemnek pedig tarisznyát készítek, amit kivihet magával a le­gelőre. Ezt követően megetetjük és szénázzuk a fias juhokat, majd folytatjuk a munkát a bárányneveléssel, ezután ellátom az aprólékokat: vannak kacsáink, tyúkjaink, libáink, kecskéink, szürkemarhánk, disznóink és díszállataink. Egy tanya úgy szép, ha minden van benne, fenntart minket, mi pedig tisztelettel bánunk az állatokkal” – meséli a juhászfeleség. Ha ezzel végzett, visszamegy az otthonukba, ami két házzal arrébb van, elintézi a házimunkát, és nekilát az adminisztrációs feladatoknak.

Sáfián Lászlóné Ibolya és férje, László

„A férjemnek mindig viszek melegételt a legelőre, majd kezdjük újra az állatok etetését. A tizenöt éves lányom és a sógorom lánya is besegít, önállóan tudnak legeltetni, de ha kell, juhot körmölnek, báláznak, traktort vezetnek, éppen amire szükség van. Már csecsemőkorukban beléjük ivódott a szakma” – teszi hozzá büszkén.

„Nagyon szeretem a munkámat, és azt is, ami körülvesz minket. A hivatásunk szépsége, hogy a rohanó világban mi valóban élünk, élvezzük az életet, és értékeljük, amink van. Igaz, nekünk más az értékrendünk, nincs szükségünk csillogásra és luxusra, az számít, amikor együtt van a család. Hétvégente a legelőn szalonnát sütünk, jókat beszélgetünk, kucorgunk a lakókocsiban. Nyíráskor szintúgy együtt vagyunk: megnyírjuk a juhokat, a lányok szedik a gyapjút, én pedig főzök a hatalmas üstben, de ugyanígy az ünnepeket is megüljük, nyáron délidőben, amikor pihen a nyáj, télen pedig este. Mindig az állathoz igazodunk.”

Szerények, büszkék, tisztelettudók

A női juhász ritkaságnak számított, hiába vették ki a részüket a feladatokból, többnyire láthatatlanok maradtak. Ibolya kezdeményezésének köszönhetően ma már nincs olyan pásztor­ember, aki ne tisztelné a munkájukat. Két évvel ezelőtt ugyanis létrehozott egy közösséget Nők a pásztorságban elnevezéssel, ma már több mint hatvan tagjuk van. Így ismerte meg Szalai Erzsébetet is, aki Kunmadarason hatvan hektáros családi gazdaságot vezet.

„Édesapám már nyolcvanhat éves, megkapta az örökös pásztori címet, a munkát mi örököltük meg a legifjabb fiammal. Bár fizikailag a nők gyengébbek, mi hamarabb észre­vesszük, ha valami nincs rendben a nyájjal. Ugyanúgy helyünk van a szakmában” – meséli Erzsébet.

Erzsébet imádja a munkáját

„Korábban nem jártunk rendezvényekre, fontosabbnak láttuk az itthoni teendőket, de jó közösség alakult ki. Mondják, hogy gyereknek gyerek a társasága, így van ez a pásztornőknél is, más nem érti meg a problémáinkat. Összetartó közösség vagyunk, megvannak a magunk hagyományai, mint a darutollal díszített juhászkalap és a díszes ünneplőruha, de nem csak a külsőségekben mutatkoznak meg a jellemzőink: szerényen viselkedünk, tisztelettel bánunk másokkal és büszkék vagyunk a hivatásunkra. A pásztornőkkel napi kapcsolatban vagyunk, feltöltődés, ha tudunk találkozni is. A fiatal juhászfeleségekbe általában erőt kell önteni, hangsúlyozzuk, hogy a mesterségünk egyik szépsége, hogy otthon vagyunk, és azt csináljuk, amit szeretünk. Kötött élet, de mégis szabad, és ez fordítva is igaz.”

Közgazdászat helyett tanyavilág

Lehet pásztor abból is, aki nem vidéki környezetben nőtt fel. Lakos Tünde Mária közgazdászként vezető beosztásban dolgozott egy vállalatnál, majd lehetősége nyílt belekóstolni a tanyasi életbe, amely magával ragadta. Azóta már ő is a pásztorközösség tagja.

„Szegeden éltem, dolgoztam, amikor huszonhárom éve megtaláltam az otthonom Szatymazon egy tanyán. A  gyermekeimnek szerettem volna kecsketejet adni, így indult a történetem” – kezdi Tünde, akinek már hatvan kecskéje és negyven hortobágyi racka juha van.

Egyedül látja el a jószágokat Tünde

„Sokáig munka mellett hobbiállattartó voltam, aztán egyszer csak felhívták a figyelmemet, hogy ezt másképp is lehet csinálni. Fokozatosan történt a változás, ahogy elkezdtem a tanyán dolgozni, alapítottam egy könyvelő irodát, és kiléptem a munka­helyemről. Egyre kevesebb könyvelést vállaltam, miközben egyre több állatom lett, míg végül a céget végelszámoltam, és maradt a gazdaság. Egyedül látom el a jószágokat, etetek, takarmányozok, körmölök, kisebb egészségügyi gondokat megoldok, tartom a kapcsolatot a juhszövetséggel, fejek, és kitanultam a sajtkészítést is. Nagyon szeretem az állatokat, mindegyikről mindent tudok, ha valamelyik nem úgy mozdul, ahogy szokott, azonnal megmondom, mi lehet a baja. Az összes kecskének van neve. Gyakran kérdezik, hogy tudom megjegyezni, pedig egyszerű megkülönböztetni őket. Szeretek velük a legelőn lenni, és nézni, hogyan válogatják ki a számukra hasznos növényeket. Okos állatok, lehetne tőlük tanulni: náluk csak őszinteség és szeretet van, soha nem csinálnak semmit érdekből.” Tündének négy puli kutyája is van, segítenek terelni a nyájat, három gyermeke pedig már középiskolás.

„A gyerekek szeretik a tanyát és büszkék rám, de más világban élnek, ezért nem gondolnám, hogy bármelyikük is továbbvinné a gazdaságot. Vannak olyan időszakok, amikor nagyon elfáradok, hiszen mindennap hajnali fél négykor kelek, és egyedül viszem a feladatokat, de nem tudnám az állományt elengedni, nagyon szeretem ezt az életformát.”

Nem vágja le a haját

Sáfián Lászlóné Ibolya és férje egyezségét kötöttek.

„Tiszteljük a hagyományainkat, amelyhez a külsőségek is hozzátartoznak. Amikor megismertük egymást a férjemmel, nekem hosszú hajam volt, neki pedig bajusza. Megbeszéltük, ha egyikünk levágja, az válóok, hiszen az annak a jele, hogy valami baj van” – meséli Ibolya.

Fotó: Kállai Márton, privát

Balázs Klári címlapfotózás

Gidamentés

Szofi a gólya

Csomagolásmentes üzlet

Iain Lindsay Britt nagykövet üzenete