Sztár

Korhatártalanul Endrei Judittal: A kenyérről

A mi kis falunkban a pék bácsihoz mentünk, de sok helyen természetes volt, hogy otthon sütött, friss kenyeret tettek a család asztalára.

Olyan nagyon rég voltam gyerek, hogy még a falunkban lévő pékhez vittük a malomban őrölt lisztet egy szakajtóban – no, ezt sem sokan tudják, mit is jelent –, hogy pár óra múlva a frissen sült, illatozó kenyeret hazavihessük. Később, amikor már nem működött a pékség, boltban vásároltuk. Volt egy rossz szokásom, ha engem küldtek vásárolni, mire hazaértem, lerágtam a kenyér végét. Ebből a szokásból mára annyi maradt, hogy egy kenyérkosárból egészen biztosan a „csücsköt ” veszem ki.

Hogy mióta eszünk kenyeret, nehéz megmondani. Az ősember a magokat még csak elrágta, hogy táplálékhoz jusson. Később támadt az az ötlete, hogy kővel összetörje őket, és az őrleményt vízzel elkeverje. Egyszer aztán – bizonyára véletlenül – a forró hamuba került ez a vizes massza, megsült, és így lepény lett belőle. A történelmi források szerint időszámításunk előtt hét-nyolcezer évvel ezelőtt a Földközi-tenger keleti partján már tudatosan termesztettek gabonát. A búza valamikor időszámításunk kezdetén Egyiptomból, Rómán keresztül került a gallokhoz és a britekhez. 1493-ban Kolumbusz magával vitte, így ismerte meg a búzát az Újvilág. Szép lassan az egész földkerekségen elterjedt, van, ahol lepény formájában, máshol meg a mi ismereteink szerinti kenyeret eszik.

A mi kis falunkban a pék bácsihoz mentünk, de sok helyen természetes volt, hogy otthon sütött, friss kenyeret tettek a család asztalára. Általában szombaton sütötték, aminek a következő hétvégéig ki kellett tartania. Az asszonyok ügyességét a kenyerükről ítélték meg. Nagyon korán kellett kelni, hiszen először is bedagasztották, közben a kemencét jól kifűtötték. A gazdaasszony tudta, hogy mitől lesz jó a kenyér: a gabona minőségétől, a finom őrléstől, a jó élesztőanyagtól, a jó dagasztástól. Amikor a formázott tészta a kemencébe került, korommal keresztet rajzoltak a sütő ajtaja fölé, hogy Isten áldását kérjék a munkájukhoz. Az emlékezetemben megmaradt édesapám mozdulata is, mielőtt megszegte a kenyeret, keresztet rajzolt a hátára. Sajnos ma már kiveszőben ez a  szokás is, de milyen jó, hogy manapság sok nő kezdi felfedezni a sütés örömét. Hiszen a természetes mégiscsak sokkal jobb! Nem baj, ha kicsit csálé, pogácsában is azt szeretem a legjobban, amelyik dől jobbra-balra.

Szeretettel: Judit

Endrei Judit többi írását ide kattintva tudja elolvasni.