Kellér Dezső, író, humorista, dramaturg és a pesti kabaré legkedveltebb konferansziéja 1905-ben született a budapesti Erzsébetváros zsúfolt és szegény munkásnegyedében, a Csikágóban.
Édesapja képkereskedőként dolgozott, édesanyja a háztartást vezette. 14 éves volt, amikor az apja szerencsésen hazatért a szerbiai frontról, de a jólétük odaveszett. Öccsével, Andrással gyakran árult szappant a Lehel téren, hogy hozzá tudjanak járulni a családi kasszához.
Az első konferanszié
A két testvér újságíróként kezdett el dolgozni, Dezső azonban festői pályára, majd a színpadra vágyott. A Ma Este című újságba ő rajzolta az illusztrációkat, és a színházi élet nagy alakjaival készített riportokat, tudósításokat, pletykákkal megfűszerezve. Innen a Színházi Élet humor-rovatának élére kerül, kabarétréfákat, egyfelvonásos darabokat, és dalszövegeket is ír, sajátos, fanyar humorral.
A közönség elé 1933-ban áll először, a „Hurrá, technokrácia!” című műsor konferansziéjaként.
A II. világháború aztán majdnem derékba törte a pályafutását. 1944-ben zsidó származása miatt munkaszolgálatra kellett bevonulnia, de túlélte, és a háború után az újonnan alakult Pódium Kabaré, később a Kamara Varieté szerzője és konferansziéja lett.
1951-től pedig a Vidám Színpadon konferált és szerzőként is dolgozott 12 éven át. Írásai könnyedséget és kulturált humort hoztak a korszakba, amikor a közönség a nehéz idők elől gyakran a nevetésbe menekült – írta az Újságmúzeum. Kellér a Magyar Rádió munkatársa is volt, szövegei a rádiós kabaré meghatározó darabjaivá váltak.
1964-től a Thália Színház, 1979-től pedig a Kis Színpad kabaréírója és konferansziéja volt.
Ez is érdekelhet:
Az irónia nagymestere
Kellér a fellépésein mindig elegánsan, szmokingban jelent meg a közönség előtt. A jobb kezével mindig a függönyt fogta – állítólag egy fotós tanácsára, mert nem tudta hova tenni a kezét – és még ki sem nyitotta a száját, de a közönség már nevetett – írta a mazsihisz.hu.
Pedig Kellér nem is volt vicces, se jópofa. Inkább okos, intelligens volt, és remekül bánt a szavakkal. Tudta, hogyan lehet egyetlen mondattal, egy jelzéssel vagy pillantással komikussá tenni a mondanivalóját, amit otthon a tükör előtt állva gyakorolt. Kellő iróniával, csipkelődő stílussal elemezte a világ dolgait, komoly társadalmi, és kényes politikai problémákat is érintve.
„Az ötvenes-hatvanas években tőle tudjuk, hogy a humor komoly dolog. Humor csak akkor létezhet, ha kimondjuk az igazságot, akkor is, ha veszélyes, tilos. Kellérnek elég volt a hangsúly, az ironikus félmosoly, hogy a szövegnek kettős értelmet adjon”
– mondta Szücs Balázs kultúráért felelős alpolgármester, Kellér emléktábla avatásán, Erzsébetvárosban.
Ha én egyszer kinyitom a számat…
Kellér sokoldalú művész volt, korszakalkotó átdolgozásai közé tartozik többek között a Csárdáskirálynő és a Luxemburg grófja is, amelyek sikert hoztak Honthy Hanna és Feleki Kamill számára.
A konferanszié alkotta meg a „maszek” szót, a magánszektor összevonásával, és tőle származik a legendás idézet is: „Ha én egyszer kinyitom a számat, ha én egyszer elkezdek beszélni…” Ez Salamon Béla szájából hangzott el Pomócsi bácsiként egy kabaréban, de Kellér írta 1964-ben.
„Engem akkor méltassanak, amikor még vagyok, mert ha már nem leszek, nem tudom annyira élvezni… és legyen szabad beleszólnom magamba. Ha ugyanis valaki ismer engem, az én vagyok” – mesélte egyszer ironikusan a saját pályájáról Kellér, aki 1986-ban hunyt el, 80 évesen.
