Amikor belépünk Andreáék kertjébe, olyan, mintha az egyik cserép mesevárosába csöppennénk. Az aranyhalakkal teli tó, a régi tálalószekrény, a bontott téglás fal; igazi búvóhely. Nem csoda, hogy négy éve úgy döntött, itthon szeretne alkotni, és kilépett a hagyományos életből.
Mert nagyot ugrani az ismeretlenbe
Már gyerekként lételeme volt a kreativitás; édesanyja a mai napig őrzi a rajzait. A művészeti iskola helyett azonban polgári foglalkozást választott: optikus lett. Tíz éve aztán az egyik kreatív magazinban meglátott egy tegolát, azaz cserépből készített alkotást.
„Mivel hobbiként mindig festettem, rögtön úgy éreztem, hogy ez a technika közel állna hozzám – meséli Takácsné Nagy Andrea, Tegolandia megalkotója. – El is készítettem az első darabokat, amelyeket aztán a családban, barátoknak ajándékoztam.”
Négy évvel ezelőtt azonban az addigi szabadidős tevékenység, a festés főállássá nőtte ki magát.
„A férjem támogatott, hogy merjek egy nagyot ugrani az ismeretlenbe, és próbáljak meg az alkotásból tenni a családi kasszához. Harminc éve mellettem áll minden álmomban, így most is bátorított. Én pedig felmondtam az optikában, és a napjaim nagy részében festettem. Egy másik vágyam is teljesült: elvégeztem egy művészeti iskolát. Volt a diákok között 70-es éveiben járó újrakezdő és 25 éves, frissen végzett egyetemista is. Csak úgy faltam a művészettörténet könyveket, és úgy rajzolhattam, mint a filmekben: a modell középen, mi körben az állványainkkal. Igazi boldogság volt.”
Mi a tegola?
Itáliából indult ez a különleges technika, a szó maga olaszul cserepet jelent. Az épületek formáját a cserepek adják, majd ezekre kerülnek a különböző díszítőelemek, és így jön létre a mesebeli házikó.
Ami másnak lom, az neki kincset ér
Amikor két és fél évvel ezelőtt berobbant a koronavírus-járvány Magyarországra, Andrea megmutatta a világhálón is a munkáit.
„Egy kézműveseket tömörítő oldalra először a festményeimet tettem fel, aztán a tegoláimat is. Nem várt volt a fogadtatás. Nem győztem válaszolni a levelekre, megkeresésekre. Először csak a házak külsejét mintáztam meg, de egyre többen kértek belső berendezést is. Sok mindent a férjemmel magunk találtunk ki, használunk gyurmát, fát, papírt, bambusztányér-alátétet, terméseket, de papír tojástartót is. A tegoláimban sokszor olyan tárgyak kerülnek főszerepbe, amelyeknek már nem lenne jövője. Egy fél pár fülbevaló, egy szebb napokat látott babacipő. Ami másnak lom, az nekem kincset ér. De az is előfordul, hogy egy olyan darab kap így újra értelmet, amely a tulajdonosának nagy értéket jelent, de a mindennapokban már nem tudja használni. Legutóbb egy játékbabáknak készített tör került az egyik ház belsejébe, éppen a kandalló fölé.”
A házuk sarkánál gyűlnek a bontott cserepek, ám ma már gyakran előfordul, hogy a megálmodott épületet fából készíti el.
„Michael Jackson-rajongók vagyunk, nemrég lett kész a horror ház a Thriller című klipből, de már annak is van gazdája. Sokszor olyan otthont kell megformáznom, ami már nem is létezik. Elhozzák a képeket a nagymama házáról, és abból rekonstruálom az eredeti épületet. Gyakran sírás a vége, amikor átadom a kész makettet, hiszen visszakapnak egy darabot a gyermekkorukból.”
Így képzelte el a manók tanyáját
Andrea éppen a 300. tegolát készíti, de azt mondja, mindegyikhez kötődik, nincs két egyforma történet. A manó- és tündérházak két nap alatt elkészülnek, de egy olyan házikóba, amelyhez bútorokat, kiegészítőket is gyártanak, egy heti munkát kell fektetni. A többes szám pedig nem véletlen; azokban a munkafolyamatokban, amelyhez férfikéz kell, mindig a férje, György segít. „A kezembe nem vennék, mondjuk, egy flexet. Nem is merném beindítani” – mondja Andrea nevetve.
Egy-egy tegola elkészítésével sok kutatómunka is jár, és gyakran olyan épületeket kell megformáznia, amit soha nem látott. Csak fotókra, videókra vagy a saját fantáziájára hagyatkozhat.
„Gyerekkoromban sokat jártam az erdőt, és valahogy pontosan úgy képzeltem el a manók, tündérek tanyáit, ahogyan a tegoláimban is megformázom őket. Mesebeli környezetben nőttem fel, egy Tolna megyei kis faluban. Egy nap majd azt a parasztházat is elkészítem, ahol boldogság volt gyereknek lenni.”
Fotók: Ambrus Marcsi
