Bármerre jár, megfordulnak utána az emberek. Hát még, ha megszólal, vagy bemutatkozik! Nemcsak a külseje, a hangja is olyan, mint az apjáé volt. A most 70 éves férfi épp annyi idős, mint amikor a Szomszédokban láthattuk Taki bácsit taxizni. Egyszer-kétszer kacérkodott is a sorssal, és részt vett szereplőválogatásokon, de soha nem lett színész. Mint mondja, a Zenthe név így is édes teher a számára.
A siklósi várban is laktak
Nyolcéves volt, amikor a papával, Zenthe Ferenccel kimentettek egy kődarabot a régi Nemzeti Színház homlokzatából. Ifjabb Zenthe Ferenc házába lépve ez a relikvia fogad bennünket. „Apám mellett kalandosan telt a gyerekkorom – meséli. – Jó helyre születtem. A szüleim Debrecenben ismerkedtek meg, együtt költöztek fel Budapestre. A vidéki színész és tornászlány belevetette magát a nagyvárosi forgatagba, együtt fedezték fel az élet szépségeit, amibe én 1953-ban beleszülettem. Mivel nagyszülők nem voltak a közelben, a szüleim mindenhová magukkal vittek. Például Siklósra, A Tenkes kapitánya forgatására. Egy nyáron át ott laktunk a várban. Egy kisfiúnak kell ennél több? Emlékszem, a stáb teljes lóarzenálja csupán hét ló volt, így mind a kuruc, mind a labanc sereg ennyivel támadott, ha meg egymás ellen csatáztak, akkor három ló volt négy ellen. A Balatonon töltött nyarakat is nagyon szerettem. A szüleimmel heteken át sátoroztunk Szepezden. Gyakran velünk volt apám nagy barátja, Sík Igor operatőr, és beállított Bessenyei Feri bácsi is a helyi hentestől kiimádkozott hatalmas szelet hússal, és vigyázzba állította anyámat: »Katalin, főzd ezt meg!« Addig ők apámmal persze eltűntek. Sokszor hajózott át Szemesről Bujtor István is. Amikor jött, a hálótársam volt, mert csak az én sátramban fért el. Ennek az lett a vége, hogy először engem vitt bele a vitorlásversenyzésbe, majd általam az édesapámat is. Ebben az öreggel nagyon megtaláltuk a közös hangot. A vitorlázás a szenvedélyünkké vált, ami igen sokat hozzátett a kapcsolatunkhoz. Van két-háromszáz serlegünk” – mondja büszkén Ferenc, majd hozzáteszi: édesapja még halála előtt egy évvel is ott ült vele a fedélzeten.
Szép szerelmi házasság
Zenthe Ferencet 2006-ban veszítettük el. 86 évet élt, és mindvégig remek egészségnek örvendett. Fia szerint ez annak köszönhető, hogy világéletében mértékletes volt, nemcsak magára vigyázott, hanem a családi békére is.
„Szerencsés vagyok, mert a szüleim hosszú, szép szerelmi házasságban, igazi véd és dacszövetségben éltek. A családunk életébe csak óvatosan engedték be a külvilágot, a bohém színházi és filmes világ így kettejük kapcsolatát nem tudta kikezdeni. Apám az előadásai után nem a Fészek Művészklubba ment bulizni, hanem hazajött. Így nemcsak a mulatozásból, hanem a pletykákból, az intrikákból és a káros szenvedélyekből is kimaradt. Ő azokban az időkben elképesztően foglalkoztatott volt, és pontosan tudta, reggel próba, szinkron és forgatás van, tehát kipihentnek kell lennie. Így is alig volt tartható az a tempó, amit akkoriban a szakma diktált neki, és amit talán ő is diktált önmagának. Szerencsére a megfelelő időben észrevette, lassítania kell annak érdekében, hogy az időskora is egészségben teljen. Ha apámra gondolok, az jut eszembe, mindenki mennyire tisztelte és szerette. Számomra a Zenthe névvel együtt élni kiváltságot, de egyben felelősséget is jelentett. Sok helyre belépő volt, de nyilván mindenhol nekem kellett megállnom a helyem. Gyakran kérdezték, miért nem lettem én is színész, hiszen minden adott volt hozzá. Talán a művészi pályából adódó folyamatos versenyhelyzet és bizonytalanság volt az, ami inkább a villamosmérnöki pálya felé terelt. Később foglalkoztatási fejvadász voltam, most pedig nyugdíjas vagyok. Két felnőtt, már kirepült gyerekkel és a feleségemmel az oldalamon.”
Békére nevelte a fiát
A legfontosabb dolog, amit a legendás édesapjától megtanult, az a belső béke megteremtése. „Az egyik felmenőmtől lobbanékony, amolyan ide nekem az oroszlánt is természetet örököltem. Ahogy idősödtem, és közben újra meg újra nekimentem a falnak, eszembe jutottak apám mondatai arról, hogy amikor zavaros helyzetbe kerülök, nem árt kicsit hátralépni, megvizsgálni, miben vagyok, mik a lehetőségeim, és csak azután dönteni. Ilyenkor édesanyám, ha látta, hogy kezdenek rossz irányba haladni a dolgok, bölcsen elmosolyodott, és azt mondta: gondold végig! Hála nekik, ma már így csinálom. Amire még megtanítottak, hogy ha valaki fontos nekünk, a közös dolgokra figyeljünk, amiket szeretünk egymásban, a többi témát hanyagoljuk, így elkerülhető a veszekedés és a harag. Büszke vagyok rájuk, vigyázok az emlékükre, de annak nagyon tudok örülni, ha megjelenek egy társaságban, és egy óra múlva sem derül ki, hogy kinek a fia vagyok.”
Kiemelt kép: Ambrus Marcsi
