Félmaratonra készülnek, így egy közös tizenöt kilométeres futással, együtt főzéssel és az Anikó által készített almatortával ünnepelték meg az első házassági évfordulójukat. A tévés és Gábor tavaly szeptember kilencedikén kelt egybe, mégpedig egy kölcsönkért kertben, Balatonfűzfőn.
„Jólesett, hogy Gábor akarta”
„Gábor szerencseszáma a kilences, ezért választottuk a kilencedik hó kilencedikét az esküvőnk napjának. Balatonfűzfőt pedig azért, mert egy ideje ott is és Budapesten is élünk. Fűzfőn egy télen-nyáron használható kis nyaralónk van, az alsó, 45 négyzetméteres szintet már felújítottuk, később jön talán a felső szint, aztán majd valamikor a kertben lévő vendégházikó” – mondja lelkesen Anikó, de máris visszatér élete egyik legfontosabb napjához. – Egyik nap sétálgattunk a környéken, és megláttunk a dombtetőn egy gyönyörű, fehér kerítéses kertet, ahonnan csodálatos panoráma nyílik a Balatonra. Egyszerre gondoltunk arra, hogy itt szeretnénk egybekelni. Gábor megkereste a tulajdonost, Vilmos bácsit, és kölcsönkérte a kertjét. Eszünkbe sem jutott, hogy akár eshet is az eső, szerencsénkre jó időnk is volt.”
Arra a kérdésre, hogy miért ment férjhez annak ellenére, hogy a Palik Lászlótól való válása után, amikor már együtt élt Gáborral, hangsúlyozta, hogy a papír nem fontos számára, azt mondja, azért, mert jólesett, hogy a szerelme megkérte a kezét.
„Gyermekkori barátnőm évek óta együtt volt a párjával, egy olasz férfival, aztán egyszer csak összeházasodtak. Megkérdeztem Mariannt, hogy miért? Azt mondta, mert jólesett neki, hogy a párja feleségül akarja venni. Ez történt velem is, Gábor nagyon akarta a házasságot. Teljesen levett a lábamról azzal, hogy én vagyok az életében az első, akit tényleg nőül akar venni, ő még nem volt házas.”
Bocsánatot kért a volt férjétől
Anikó azt mondja, fogalma sincsen, hogy elváltként, két kamasz édesanyjaként – mely helyzetben oly sok nőtársa is van – hol és hogyan kell ismerkedni. Azt azonban tapasztalatból tudja, hogy egy alapos önvizsgálat hozhat olyan felfrissülést, mely önmagunknak hasznos, és talán másoknak is feltűnik.
„A válásom után alaposan belenéztem a tükörbe, illeve magamba, és megvizsgáltam, mit csináltam rosszul, min kell változtatnom ahhoz, hogy boldog legyek. Én is és a párom is. A spontaneitásra szavaztam, és arra, hogy kimondom, amit érzek. Később jött csak az a felismerés, hogy a volt férjem elé is odaálljak, és őszintén bocsánatot kérjek tőle mindazért, amit abban a házasságban én rontottam el. Nem az volt a cél, hogy megbocsásson, hanem az, hogy az én lelkiismeretem könnyebb legyen. De Laci nagyon okos, intelligens ember, úgyhogy „két legyet ütöttem egy csapásra”: nemcsak feloldoztam, hanem egyben feloldoztattam is. Hála a Jóistennek, jóban, jó viszonyban vagyunk egymással, ami a gyerekeink miatt elengedhetetlenül fontos. Hisz ezt ők is érzik, tudják, látják.”
A konyhában más a mentalitásuk
A spontaneitás és a könnyedség nagyon is jellemző Gábor és Anikó kapcsolatára.
„Nem tervezünk, legalábbis ami az emóciókat illeti, spontán éljük a mindennapokat. Hagyjuk, hogy minden megtörténjen, az érzelmeink irányítanak. Ez a házasságom nem olyan tudatos és tervezhető, mint amilyen az előző volt. Persze az élethelyzet és a férj is más” – teszi hozzá nevetve Anikó, s mindjárt mond is egy mindennapi példát.
„Reggel soha nem tudom, mi lesz az ebéd vagy a vacsora. A legjobb az, amikor Gábor kitalálja helyettem, vagy el is készíti. Na nem főz jobban, mint én! Azaz én rutinból, gyorsabban főzök, ő viszont alaposan nekikészül, végiggondolja, utánajár, ő inkább amolyan szertartásszerűséggel készíti az ételeket. De ahogyan én segítek neki a lakásfelújításokban, ő ugyanúgy kiveszi a részét az otthoni teendőkből, porszívózik, még vasal is, és összehajtogatja a ruhákat.”
Múlnak a gyermekévek
Anikó tulajdonképpen három pasival él együtt, bár a két kamaszfiát közös felügyelettel megosztva neveli a volt férjével.
„Néha az egyik pólóját a másik szekrényébe teszem, aztán rajtam keresik. Mintha ők nem tehetnék el a szekrényükbe” – vonja meg a vállát a műsorvezető, és bevallja, valójában imádja ezt a helyzetet.
„Még akkor is, ha épp csak eltakarítok a reggeli után, s megjelenik a 190 centis, 46-os cipőt viselő kisebbik fiam, Vince, akinek én kb. a derekáig érek, hogy éhes, mi lesz az ebéd. Volt már, hogy mondtam, semmi, most sztrájkolok, rendeljetek. Amúgy imádom őket, jó fejek, vagányak. Vilmos 17 éves, jövőre fog érettségizni, matematikus-fizikusnak készül, hetente háromszor jiu-jitsu-edzésre jár, ami egy brazil sportművészet, plusz mindennap gyúr vagy ugrálókötelezik. A három évvel fiatalabb Vince, úgy tűnik, az élsportban képzeli el a jövőjét, mindennap vízilabdaedzése van, és az egész nyarát edzőtáborban töltötte. A magyar mellett mindkét fiú tökéletesen beszél angolul és spanyolul, és mivel sok országban vannak barátaik, gyakran látogatják is őket. Vilmost egy év választja el az egyetemi tanulmányoktól, és nyilván elfogult vagyok, de közben biztos abban, hogy azzal a tudással és elszántsággal, ami benne van, tárt karokkal várja őt a nagyvilág. Vince is egyetemet fog választani, neki van még erre pár éve, és a nyelvtudásai alapján szintén jó esélye van a föld jó sok pontján jelentkezni” – mondja kissé elgondolkodva Anikó. Majd azt is, hogy emlékszik, édesanyja viszonylag lazán vette, amikor a nővére, majd ő maga is elköltözött a szolnoki otthonból.
„Hatéves voltam, amikor édesapám elhunyt. Anyukám akkor – szerintem legalábbis – nem tudatosan döntött úgy, hogy ezután nem lesz igazi férfi az életében. Pedig lehetett volna, de ő az életét csakis a gyermekeinek és a munkájának szentelte. Mindent meg is tett értünk, majd, amikor eljött az ideje, elengedett minket. Én csak száz kilométerrel arrébb, Budapesten kötöttem ki, de minden hétvégén hazajártam, ahol várt az otthon illata, a Mama kedves arca, az ételei finom íze. Akkor pár száz kilométert legyűrni kábé annyi lehetett, mint ma átrepülni a szomszédos országokba, mégis azt hiszem, fel kell rá készülnöm, hogy a fiaim nem feltétlenül jönnek majd haza látogatóba minden hétvégén. Illetve nem is tudom, fel lehet-e erre készülni, talán csak el kell fogadni. Viszont jó érzés arra gondolni, hogy Gábor ott lesz mellettem, ahogyan én is ott leszek, azaz vagyok neki mindig, amikor szüksége van rám. Örökké együtt, mert hiszek ebben a házasságban.
Szöveg: Szabó Csaba
Fotó: Sándor Berill, privát
Smink: Füri Krisztina • haj: Szabó Lilla • stylist: Bendes Bianka • Ruha: Mohito, Van Graaf
