„Gyerekként nagyon szerettem a fantáziámban, a lelkemben utazni. Sokszor láttam egy széles utat, ahol soha nem jártam, és azt sem tudtam, hogy egyáltalán létezik-e. Amikor bábszínészként Magyarországra jöttem, akkor megláttam: az Andrássy út volt az. Pontosan úgy jelent meg a képzeletemben a legapróbb részletekig, ahogy a valóságban kinéz. Meg kell említenem az apukám halálával kapcsolatos történetet is. Indiai szokás szerint a folyóparton van a búcsúztató szertartás. Hétszer járjuk körbe a máglyát, amelyen a holttest nyugszik, közben imádkozunk. A máglyát az elhunyt legidősebb vagy legfiatalabb fia gyújtja meg, de a gyerekek a későbbi történésekből semmit sem láthatnak. Tizenhárom évesen én gyújtottam meg a máglyát. Ezután viszont jött egy bácsikám, aki elvitt jó néhány méterre, és egy fa mögé állított. Bármennyire nem szabadott volna, a fa mögül néztem a szertartást. Ebből a három órából kiesett körülbelül félóra, amit azóta sem tudok visszaidézni, mintha nem is lettem volna ott. Csak arra emlékszem, hogy valaki azt mondja: mit csinálsz? Talán épp ennek az élménynek a hatására lettem olyan ember, aki nem csak a logikára támaszkodik.”
Szöveg: Izing Klára
Fotó: Fülöp Dániel
