A minap egy anyuka mesélt arról, most ment első osztályba a gyermeke, és úgy érzi, nem mennek simán a dolgok. Elárulta, hogy ő maga is egész nyáron szorongott, mi lesz majd a kislányával, hogy fogja megszokni az iskolát, lesznek-e barátai. Erről tavaly egyébként már írtam, hogy ezek az anyai szorongások, félelmek észrevétlenül átragadnak a gyerekekre, és ezzel nagyon megnehezítjük a beilleszkedésüket, az új helyzet elfogadását. De folytatom, miről mesélt az anyuka. Elég hamar kiderült, hogy a kislány esténként panaszkodik, nem érzi jól magát, nem beszélgetnek vele a társai, senki nem akar játszani vele a szünetben, így egyre kevésbé van kedve iskolába menni. Az anyukából is előtört az „anyatigris”, és vehemensen magyarázta nekem, márpedig bemegy az iskolába, beszél a tanító nénivel… Kértem, hogy semmiképpen ne tegye, várjon! Hiszen az iskola arról is szól, hogy a gyerekek tanuljanak meg az új helyzethez alkalmazkodni, kapcsolatokat, barátságokat kialakítani, és ebbe nekünk, szülőknek nem szabad beleszólni egy darabig.
De mégis, mit tegyünk, ha még novemberben is szorong a gyerekünk? Néhány ötlet, amit pedagógus barátnőmtől hallottam. Az első, hogy beszélgessünk minél többet a gyermekünkkel, és sugalljuk azt, hogy milyen jó, hogy már iskolás, és mennyi mindent megtanul majd. A beszélgetéseinket semmiképpen ne úgy kezdjük, hogy „Na, mi volt az iskolában?”, hanem például kérdezzük azt, mi volt aznap a legjobb, vagy a legkevésbé jó. Erre mindig tudnak mit felelni. Valódi figyelemmel hallgassuk őket, amikor az élményeikről, nehézségeikről mesélnek. Ha a gyerek elmondja, mitől tart, fontos, hogy még jóindulatból se kicsinyítsük az aggodalmait. Ismerjük el, hogy nehéz lehet neki, és kérdezzük meg, mi segítene. Figyeljünk arra is, hogy otthon ne szidjuk se az iskolát, se a pedagógusokat, sem az osztálytársakat, ne zúdítsuk rá az aggályainkat, a véleményünket. És ha ezek után sem sikerül a beilleszkedés, akkor beszéljünk a tanító nénivel, osszuk meg vele őszintén az érzéseinket, kérjünk tanácsot. Bíznunk kell benne, hiszen ő több időt tölt a gyermekünkkel – akár napi 7-8 órát is –, mint mi. És a jó pedagógus minden bizonnyal átsegíti a gyerekeket ezen a nehéz időszakon.
Szeretettel: Judit
Endrei Judit többi írását ide kattintva tudja elolvasni.
