Amikor valaki elmegy, hirtelen mindenki ír róla rengeteg jót, szépet, közös emléket, és olyankor azt sajnálom, hogy az illető már nem olvashat arról, hogy szerették és milyen fontos volt az, amit képviselt. Détár Enikő kapcsán már csak ezért is szeretnénk leírni, mennyire hitelessé teszi őt az, hogy amióta ismerjük, vállalja nemcsak a csillogó, hanem a sebezhető énjét is. Annak ellenére, hogy nagyon fiatalon szárnyára kapta a hírnév, jó szándékú, együttműködő és segítőkész, két lábbal a földön járó ember maradt. Amikor pedig mindezt elmondjuk neki, olyan aranyosan zavarba jön, mint egy kislány.
Segített a nyugdíjasoknak
„Köszönöm – mondja mosolyogva. – Örülök, hogy így gondoljátok, különösen azért, mert az egocenter nem én vagyok. A mai napig igénylem a pozitív visszajelzéseket, a szeretetet, a megerősítést, mert még mindig ott él bennem az a vidéki, önbizalomhiányos kislány, aki folyton arra keresi a választ, vajon elég jó-e. Persze az évek alatt sikerült ezen csiszolnom, de még mindig gondom van azzal, ha például szeretnék egy-egy kérésre, felkérésre nemet mondani, az nem feltétlen sikerül, így aztán belesodródok helyzetekbe, amelyekben nem érzem jól magam. Tudom, hogy ezen még dolgoznom kell. Az ösztönös segítségnyújtási szándék pedig a személyiségem része.”
Amikor kitört a koronavírus-járvány, Enci az elsők között volt, aki önkéntesnek állt. Bejelentkezett egy jószolgálati szervezethez, és hónapokon át járt kisnyugdíjasokhoz, akiknek bevásárolt, ügyeket intézett, és keresett szerelőt, amikor elromlott a vízcsap. Ezzel párhuzamosan pedig – hogy a fennmaradó időben se üljön ölbe tett kézzel azt várva, hogy újra kinyissanak a színházak – polcfeltöltőnek állt. Igaz, utóbbi nem tartott sokáig: alig néhány napot dolgozott, amikor megtalálta őt színésznőként egy remek lehetőség.
„Rájöttem, az energiák akkor mozdulnak meg körülöttünk jó értelemben, ha nem tobzódunk a bánatunkban, hanem teszünk azért, hogy az életünk változzon, ha kinyitjuk a lelkünket a változásra. Nem mondom, hogy én nem vagyok hajlamos kétségbeesni, mert nekem is vannak mélypontjaim, de akkor a sors mindig rámutat arra, milyen szerencsés vagyok. Például sírok valamiért a kocsiban, és egyszer csak átmegy előttem egy édesanya az úton a halmozottan sérült gyermekével, és olyankor azt mondom magamnak: Enci, nagyon szerencsés vagy, van két egészséges, felnőtt gyereked, két ép kezed, lábad, szedd már össze magad! Akkor pedig megrázom magam, és sikerül. Megyek, és kihozom az adott helyzetből a legjobbat, amit csak lehet” – árulja el a színésznő.
„Ne mondjunk le magunkról soha”
Akkor sem tett másként, amikor bő tíz évvel ezelőtt úgy hozta az élet, hogy gyermekei apjával elváltak az útjai.
„Nyalogathattam volna még nagyon sokáig a sebeimet, de ha akkor nem engedem be a változást az életembe, akkor nem lenne most az én Péterem, akivel sok-sok éve egy nagyon jó hangulatú kapcsolatban élek. Pedig azzal kezdtük, rendezzük be ezt a helyzetet úgy, hogy kettőnk életközössége akár 24 óra alatt felszámolható legyen. Minden nőt arra biztatok, hogy soha ne adja fel az önálló egzisztenciáját, és csak annyit engedjen meg magának, amennyit szükség esetén egymaga is fenn tud tartani. Éltem én is hatalmas házban, volt bejárónőm, akkor még más volt a pénz értéke és mások voltak a lehetőségek. Örülök, hogy éltem úgy is, de tény, hogy mostanra szabadabb lettem. A mostani párkapcsolatom egész más alapkövekre épül. Tény, hogy ennek az életszakasznak is megvan a maga szépsége, szóval senkinek nem javaslom, hogy elássa magát, csak mert 50-60 évesen maradt egyedül. Itt az én példám, de itt az édesanyámé is. Ő 65 éves volt, amikor megismerte a párját, Dodit, aki Amerikában élt. Legnagyobb döbbenetünkre minden nyelvtudás nélkül felült a repülőre, odaköltözött hozzá, és még sok éven át volt egy szép harmonikus kapcsolata, egy időskori szerelme. Akárhány évesek vagyunk, nem szabad lemondanunk magunkról. Ha még két évünk van, azt, ha pedig huszonkettő, akkor azt éljük le boldogan.”
Enikő nem csinál nagy ügyet a 60. születésnapjából. Mint mondja, a párja, Péter ősszel lesz 50 éves, ezért úgy döntöttek, a kettő között, nyáron tartanak majd egy sátoros bulit az udvaron, ahol a hozzájuk legközelebb álló családtagokkal és barátokkal ülik majd meg a ketten együtt 110. születésnapjukat.
Él benne egy ízig-vérig vidéki nő
Enikő úgy érzi, az idő előrehaladása segíti őt az önelfogadásban. Korábban nemcsak a színházi szereplések és a Dívák Produkció fellépéseire sminkelt, öltözködött sokat, hanem civilben is. Ez mára nagyon megváltozott.
„Hogy én mennyi mindent magamra aggattam, hogy jól érezzem magam a bőrömben, azt el sem tudom mondani! – nevet. – Most pedig ott tartok, hogy gyakran az Anyutól örökölt gyűrű az egyetlen ékszer rajtam. Az agglomerációban élek, amit csak lehet, Budakeszi környékén intézek, a hentestől a zöldségesig. Él bennem egy ízig-vérig nyugodt életet kedvelő, vidéki nő is. Az öregedéssel nem sokat foglalkozom. Ami viszont bánt, hogy amikor Egerbe megyünk érettségi találkozóra, évről évre kevesebben vagyunk. Ez jelzi számomra, hogy nekem már nem is a B oldal, hanem a C oldal pörög. Hogy mi van ott, azt egyelőre nem tudom, mindenesetre jó lenne a lehető legtartalmasabban megélni és jó egészségben maradni, mert ha eljön az ideje, szeretnék jókedvű, aktív nagymama lenni. Egyelőre ott tartok, hogy igyekszem találni egy hetet a naptárban, amikor nincs munka a nyáron, és Péterrel el tudunk menni egy kicsit pihenni. Egyébként itt lenne az ideje, hogy több időt szánjak a legfontosabb kapcsolataimra. Jó lenne többet találkozni a gyerekeimmel és a barátaimmal. Született maximalistaként nagy küzdelem nekem, hogy csak azért tegyek dolgokat, mert nekem jó. Ezzel még, ahogyan sok minden mással is, dolgom van. Nem állítom, hogy 60 évesen mindent tudok, mindenre van válaszom, és úgy érzem, még mindig messze állok attól, hogy kiforrott egyéniség legyek. Igaz, 40 évesen még csecsemőnek éreztem magam! Ahhoz képest sokat fejlődtem” – mondja nevetve.
Mindent nem kaphatott meg az élettől
Détár Enikő elégedett a szakmai pályájával. Már főiskolásként játszani kezdett, így immár több mint négy évtizede a pályán van. Jelenleg a Madách Színházban, a Turay Ida Színházban és a RaM-ArT Színházban is játszik, emellett oszlopos tagja a Dívák Produkciónak, amelyben két jó barátnőjével, Fésűs Nellyvel és Ladinek Judittal adnak elő különleges musicalshow-t. A színésznő csak azt sajnálja, a filmszerepek kimaradtak az életéből.
„Móricka néni nagyon szeretett volna filmezni – mondja öniróniával. – A dráma és a thriller érdekelt. Talán már kevesen emlékeznek rá, de voltam én az amerikai feldolgozású Bűn és bűnhődésben Patrick Dempsey partnere is egy jelenetben! Aztán a vászon valahogy mégsem talált rám. Igaz, sokat nem keseregtem miatta, hiszen mindent nem kaphatunk meg az élettől. Aztán ki tudja? Lehet, néhány év múlva eljátszhatom még egy nemzetközi koprodukcióban E. T. öreganyját!” – mondja viccesen.
Fotó: Rózsa Erika, Csibi Szilvia, Gálos Mihály Samu, Olajos Piroska, Nagy Zoltán
