Voith Ági halálhírét Bóta Gábor jelentette be a közösségi oldalán – írta meg a Story.
„Felhívott Bodrogi Gyula, hogy meghalt Voith Ági. Megállt bennem az ütő. Végleg elaludt. Legyőzte a gyilkos kór. Bár ezt még nem adta ki az MTI, ez sajnos nyilván hiteles. Sokat láttam őket gyerekkoromban a József Attila Színházban komédiázni. Színházimádatom megalapozói közé tartoznak. Felelevenedett az élmény, amikor jó pár éve a Nemzetiben közös estet csináltak, mókáztak, énekeltek, táncoltak, de nagy, mély csendeket is teremtettek, mint régen. Több mint negyven éve nem éltek együtt,
ám meghatóan példaértékű, ahogy jóban maradtak. Ági vagány, belevaló, szeretni való, jó humorú nő és remek színész volt. Márciusban lett volna 82 éves.”
Könnyedség, kitartás, humor
A nekünk mosolygó, pengeeszű komika és finom arányérzékű drámai színésznő egyszerre jelentette mindannak a sűrítményét, amit a magyar színház aranykora jelentett: könnyedséget, tartást, munkabírást és mély emberséget.
Pályája a József Attila Színházban indult 1966‑ban, ahová a Színház- és Filmművészeti Főiskola elvégzése után szerződött – ott játszott egészen 1984‑ig, később a Thália és az Arizona Színház színpadain is láthattuk, majd szabadfoglalkozásúként dolgozott.
Bodrogi Gyula és a Kaktusz virága
A nevét sokan a Kaktusz virága Stephanie‑jával azonosítják, de ugyanúgy otthon volt a Mona Marie mosolyában, a Koldusopera Pollyjaként vagy a Stuart Mária Erzsébetjeként – ritkán látott eleganciával váltogatta a komika és az úrnő maszkját.
Az „örök pesti nő” típust úgy vitte színpadra, hogy közben sosem vált sablonossá: humora vállaltan csibészes volt, de a szeme sarkában mindig ott bujkált az a kicsit mélabús derű, amitől a szerepei igazivá váltak. Emlékezetes, ahogy Bodrogi Gyulával zenés esteken közösen szórakoztatták a közönséget – a színpadon újra és újra egymásra találtak.
Voith Ági Pályáján korán megjelent a filmezés is: a hatvanas évektől tévéfilmek és játékfilmek sora kötődik a nevéhez, egészen a közelmúltig – Az unokában is feltűnt, finoman rezdülő, pontos jelenléttel.
Többszörösen kitüntetett művésznő
Kitüntetései között ott a Jászai Mari‑díj, az Érdemes Művész és a Kiváló Művész cím is; a József Attila Színház örökös tagjaként egy egész korszak emlékezetét őrizte. Magánéletét sosem tolta előtérbe, de mindenki tudta: Bodrogi Gyulával külön utakon, mégis egymás felé fordulva maradtak – közös fiuk, Bodrogi Ádám és az unokák körében tartották meg a családi ünnepek melegét.
Az utóbbi években visszavonultabban élt, Nagykovácsiban találta meg a csöndet. Időnkénti televíziós és színházi munkákra még vállalkozott, legutóbbi jelentős színházi szerepe az Örkény Színház A nemzet özvegye című előadásához kötődik. 2025 végén tüdőgyulladással kezelték, akkor sokan aggódtak érte, viszont nem sokkal később hazatérhetett, az ünnepeket már otthon töltötte.
Idén év elején az otthonában látogatta meg a Story magazin. A színésznő ekkor arról mesélt, hogy nekilátott megvalósítani régen dédelgetett álmát: könyvet ír a családjáról, a színházról, az életéről.
Mindenki úgy hitte, sikeresen átvészelte a betegséget, ám úgy tűnik, a sorsnak sokkal kegyetlenebb szándéka volt vele.
Az utolsó interjú
Áginak korábban a színpad volt a mindene, éjt nappallá téve dolgozott. Utolsó szerepét két évvel ezelőtt az Örkény Színházban, A nemzet özvegye című darabban játszotta. Elképzelni sem tudta volna, hogy eljön az idő, amikor lényegesen kevesebb feladat találja meg, és napokig alig mozdul ki az otthonából. Talán utolsó interjúját a Story magazinnak adta csupán pár nappal ezelőtt.
„Korábban sűrű életet éltem, rengeteget játszottam: egyik premier követte a másikat, utána a kollégákkal, barátokkal éjszakába nyúló találkozók, beszélgetések, vacsorák, bulik… Aztán filmforgatások, szinkron – gazdag, sűrű élet volt. Ideje van az elcsendesedésnek Bár nem akarom tudomásul venni a koromat – ez egyszerűen felháborító –, a lelkemben,
a fejemben megmaradtam annak a 25 éves, renitens, bohém lánynak, aki voltam. De tetszik, nem tetszik, az idő múlik.
Ennek egyik látható jele, hogy amióta pár éve ideköltöztünk Nagykovácsiba, egyre nehezebben mozdulok ki. Jólesik ez a nyugalom. Persze néha felmerül a gondolat, hogy talán jobb lenne a városhoz közelebb lakni, aztán rájövök: én innen már sehova sem akarok elköltözni. Korábban sok helyen laktam Budapesten, a gyerekkoromról nem is beszélve.
Amikor a történelem viharai elől és után a szüleim külföldön találtak nekem menedéket. Egy évig Olaszországban és Svájcban, apácákhoz jártam iskolába. Életemben nem sírtam annyit, mint akkor. Borzalmasan hiányoztak a barátaim, a szüleim. Anyámnak mindennap írtam, könyörögtem, hogy hozzanak haza.”
Fotó: Olajos Piroska, Fortepan / Magyar Hírek folyóirat / Szalay Zoltán
