Ez pedig nem más, mint az időjárás.
„Nemaz, hogy nem szeretem, hanem egyenesen gyűlölöm a telet. Aki élvezi, menjen síelni, de az utcán latyakban közlekedni, ónos esőben lábat törni, egyik helyről a másikra eljutni kifejezetten komplikált. Arról nem is beszélve, hogy amikor este színházban játszom, a feleségemet itthon kell hagynom hóviharban.
Ilyenkor csak remélni tudom, hogy nem indul el sehova.
Télen még a bevásárlás sem egyszerű. Szerencsére a vejem kitűnően főz, ő szokott jobbnál jobb dolgokat készíteni. A nejemet is kíméljük ilyenkor” – meséli Gálvölgyi János.
Ki gondolná, hogy több száz előadással a háta mögött még mindig van izgalom a Kossuth- és Jászai Mari-díjas színművészben, mielőtt színpadra lép?
„Ma reggel például úgy ébredtem, hogy este fellépek, és jónak kell lennem. Ez a drukk nemhogy csillapodna, hanem egyre fokozódik. De nem a korom miatt, világéletemben ilyen voltam. Ha csak bemennék lötyögni, azt nem csak én érezném, hanem a közönség is észrevenné. Éppen ezért minden este újra és újra megélem ezt az érzést, és nem is szeretném, ha valaha elmúlna.”
Amíg a Jóisten engedi, játszani szeretne




Elképesztő népszerűségnek örvend: Pintér Béla Társulatánál három darabban is játszik, rendszeresen fellép a Rózsavölgyi Szalonban, emellett televíziós felkéréseknek is eleget tesz.
„Furcsa szakma a színészet: gyakran előbb megy nyugdíjba valamelyik szervünk, mint mi magunk. Viszont abban biztos vagyok, hogy csak addig szabad csinálni, amíg még örömmel és kellő lendülettel tudok színpadra állni. Van egy pont, amikor tudni kell, hogy ideje hátralépni, és azt mondani: »ne tessék már engem nézni«.
Nem szabad megvárni, hogy a nézők azt gondolják: »Nézd már, szegény ürge bevonszolja magát. Inkább otthon kéne már feküdnie.«
Hál’ Istennek azonban vannak Rod Stewartok és Bodrogi Gyulák, akik úgy tűnik, sosem öregszenek. Ameddig csak a Jóisten engedi, addig játszom” – mondja a színész, akit nem igazán foglalkoztat az idő múlása.
„Most jól vagyok, de a következő pillanatban fogalmam sincs, mi történik, ezt megtanultam. De ugyanez igaz a húszévesekre is: az élet kiszámíthatatlan, senki sem tudhatja előre, mi jön. A kor nem különösebben foglalkoztat. Mindennap szembenézek önmagammal: reggelente, borotválkozás közben, este pedig a színházban, a tükör előtt.
Ilyenkor úgy érzem, nagy baj nincs, de hogy a külső szem mit lát, arról fogalmam sincs.”
Fiatalon is két lánygyerekre vágyott
A színész szerint olyan nem létezik, hogy a magánélet és a hivatás tökéletesen egyensúlyban legyen.
„Egyensúly nincs, legfeljebb harmónia van. Az egyik mindig a másik rovására megy. Fiatalabb koromban a mérleg nyelve nem mindig billent egyenletesen, de úgy érzem, rendben vagyok: két lányom van, mindenben segítenek, bármiről is legyen szó. Biztos vagyok benne, hogy nem lehettek rossz emlékeik, ha ilyen csodálatos emberek lettek. Eszter és Dorka is rendkívül segítőkész, nemcsak velünk, hanem másokkal szemben is.”
Már fiatalon is az volt a vágya, hogy két lánygyermeke legyen.
„Amikor kicsik voltak, nem éreztem igazán, mit jelent édesapának lenni.
Ha volt szabadidőm, igyekeztem minőségi időt tölteni velük: diavetítést tartottam nekik, és amennyire lehetett, jelen voltam az életükben. Ma is olyan ember vagyok, aki egy előadás után egyszerűen magára húzza a kapucnit, és mint a mesében, eltűnik. Nincs bennem az a késztetés, hogy otthon is a nagy művész szerepében legyek.”
Igyekszik a felesége kedvében járni
Ez is érdekelhet
- Évekig volt Gobbi Hilda szeretője, mégis alig tudni róla valamit: Temessy Hédi diszkréten kezelte párkapcsolatát
- Tíz év után végre kiderült az igazság: ezért mondott fel valójában a TV2-ben Gombos Edina
- Nem foglalkoztak vele, viharos szerelemben élt Lorán Lenke: „Elszerettek a vízilabdázó férjemtől”
Dorka lánya a házuk külön bejáratú, emeleti részén él az egyik unokájukkal, így velük gyakran találkozik.
„Nem vagyok igazi nagypapa típus, nincs nagyon szoros kapcsolatom az unokáimmal, még akivel egy házban lakunk, vele sem. Iskolába, edzésre jár, amikor itthon vagyok, amikor pedig hazaér, nekem van fellépésem. Tudom, hogy az unokákra nem mindig jutott elég időm, és ezért elnézést is kérek tőlük. Amikor viszont együtt vagyunk, annak persze nagyon örülök. Ugyanakkor szerencsésnek érzem magam, hogy azt csinálhatom, amit szeretek.
Abban hiszek, hogy mindenkinek meg van írva az útja.”
Feleségével több mint hat évtizede kitartanak egymás mellett jóban-rosszban, és félszavakból is megértik egymást. Judit szerint János a mai napig figyelmes férfi, még bevásárolni is mindig ő viszi autóval. „Az biztos, hogy nekem van a könnyebb dolgom” – mondja nevetve a színművész.
„Sok mindentől meg vagyok kímélve. Egy kapcsolathoz mindenképp kell egy nagy adag tolerancia: erre főleg a feleségem részéről volt szükség, de én is mindig igyekszem a kedvében járni. A mindennapjaink békés, megszokott ritmusban telnek. Több ezer könyvünk van, rengeteget olvasok, és a nejem is elfogyaszt ugyanúgy naponta egy könyvet. Egyetlen dolog zavarta mindig: amikor este hazajövünk, elkezdem kapcsolgatni a tévét, aminek ő sosem örül.”
„A világ változik”
Előfordul, hogy megnézi a negyven évvel ezelőtti magyar filmeket, amikben ő is feltűnik.
„Figyelem az eltávozott kollégákat, és közben eszembe jut, hogy a színészet a pillanat művészete: aki ma este lát a tévében, az holnap már mást fog látni.
Rengeteg tehetség van, járok előadásokra fiatal kollégákat nézni, ilyenkor napokig elvagyok ájulva tőlük. Az én korosztályomnak ebből a szempontból óriási szerencséje volt: egy televízió volt, nekünk még megadatott az a fajta jelenlét. Ugyanakkor a színház és a színészek kiszorultak az érdeklődés középpontjából. Az a színészi rang, ami régen megvolt, ma már nincs, de a világ változik, és ezt tudomásul kell venni.”
Fotó: Császár Klaudia, Schumy Csaba, Olajos Piroska, Fortepan / (Rádió és Televízió Újság / Varga Zoltán) / Szalay Zoltán


